Hatvannégyben ...egy barnult képen Ede és Margit még összesimult

Lola Montez

Másnap nehezen keltünk fel. Tíz óra is elmúlt, mire kikászálódtunk, mert Icu közben megjárta az öt kilométert a boltig meg vissza, és a friss kifli illata kiráncigált az ágymelegből. Félrelöktem a lábammal a kihűlt forró vizes palackot, nyúltam a ruháim után, kapkodva öltöztem, közben dermedt lábujjaimmal az ágy alá keveredett ócska papucs után kotorásztam. Semmi sem változott tegnap óta. A rosszkedvem leválaszt, átjárhatatlan fal. Én mögötte, ők a túloldalom. Mégis mindent tisztán látok, tisztábban, mint máskor, pedig nem vagyok kiváncsi erre a tisztánlátásra, Isten látja a lelkem, aki persze nincs, csak a Dédi imáiban, hogy nem vagyok kiváncsi. Ha lehet ma még sötétebb van mint tegnap. Megint nem tudok olvasni egész nap. A rohadt életbe! Dédi ágyban maradt, a teáját kortyolgatta, a forró bögrén melengette kidudorodó erekkel párnázott törékeny kezét. A csontok finom szerkezete átütött az erek hálóján és az átlátszó pergamen bőrön. A vékony barna szövetből varrt főkötő félrecsúszott a fején, az álla alatt fityegett a két barna pántlika,  ahogy a forró italt szürcsölte, és mondogatta: - De jó ez Icukám, jó forró! – Elég édes, Anya? – Éppen jó, kitűnő. – Vigyázz, ki ne lögyböld! – Mert Dédi kavargatta a teát, a bögre meg félre-félrebillent.

Milyen öreg, gondoltam iszonyodva. Pedig mindenki szépnek mondta. Kilencven éves és alig ráncos, nézd a bőrét, nézd! Más örülhetne, ha hatvan évesen ilyen arcbőre lenne! Mondja Anya, mit csinált vele? Krémezte sokat? A szeme meg olyan kék, akár a júniusi ég. A hófehér hajjal, mint a mesében a... Öreg. Bármelyik pillanatban meghalhat. Amikor napközben elbóbiskolt, félrebukott fejjel, nyitott szájjal aludt, viszolyogva-félve, egy jelre várva bámultam, egy apró életjelre.  Volt egy kép róla, barna szépia fotográfia, még a fiatalkorából. Pontosabban róluk, mert ott állt mellette a Burger István Ede is. A műépítész. Furcsa kép volt. Egyáltalán nem olyan, mint a környékbeli parasztházak tisztaszobáiban a párokról készült, többnyire esküvői színezett fotográfiák. Az összeszorított szájat rózsaszínnel, a szőke tincseket sárgával kiszínezve... mind egyforma. A párok álltak vagy ültek, hol így, hol úgy, teljesen mindegy, két idegen, az összetartozás valódi jele nélkül, távolságtartó mereven, ahogyan illik. Még a fényképész biztatására egymáshoz billentett fejek sem vallottak másról, csak a megváltoztathatatlanról. De az ifjú Margit asszony a fiatal férjével... Nekiugrok a sublótnak, az alsó fiókot ráncigálom, ott lesz valahol a legalján a sárgult, foltozott ágynemű alatt, a régi levelek, képek, eldobhatatlan iratok feslett kartondobozában, összegumizva a többi poros kacattal, gyűrött-törötten, szamárfülekkel, a bubi meg a királynő.

A hátam mögött összenéznek: Nézd a lányt, mit csinál már megint! Icu legyint: Ugyan hagyd, úgyis hiába! Dédi grimaszol: bolond komédiásné! Mit keres? Icu hangtalanul: Tudom is én!

István Ede valahogy sokkal fiatalabbnak tűnik a húszas éveiben járó Margitnál, a hirtelenszőke tüskés frizurájával, mintha inkább az öccse volna kor szerint, de a valódi viszony kiolvasható a bensőséges pózból. Akkoriban az is szokatlan lehetett, hogy a fényképész félprofilból fotózott, s talán észre sem vette, hogy a képet a fiatalasszony csipkével borított dús keblei uralják. A keblek mögött az ifjú férj valódi dandy, a legelső bécsi divat szerinti kravátliban, hátulról öleli asszonykáját, ez persze nem látszik a mellképen, csak egymáshoz simuló közelség árulkodik a pózról. A műépítész diszkréten a távolba néz, de ettől a pompás mell méginkább a középpontba tolakszik. Hiába a szépia lágy barnája, jól látom, hogy az ő szeme is nagyon kék, éppen úgy, mint a birtokolt telt barna asszonykának. Arckifejezése a birtokos büszkeségéről árulkodik, de a pillantásában mégis van valami pimasz nemtörődömség is, valami sekélyes, mint a mindig a jelenben élő percembereknek. A barna fiatalasszony, az ondolált majdnem konttyal, engedékeny, olvadó, mosolytalanul is boldog. Legszívesebben figyelmeztetném: a kefehajú még nagy bánatot okoz neked.  Jobb volna, ha nem volnál olyan biztos a dolgodban. Fordulj csak meg, nézz a szeme közé. Akkor meglátod, hogy aki az előbb a kezét gyengéden a melled alá tolta, már odébbállt. Már nem is gondol rád.

Hatvannégyben... megállt az óra

Rohan az idő A fotót bocika készítette, Fotóház/Fotóaréna

Hirtelen, mint akit rugó lökött ki, hátrafordultam, s közben megrántottam a lópokrócot, hogy reccsent, talán az akasztó szög is elgörbült. De majd a Gyuri felmászik, beüt egy újat... - Megállt az óra! Nem halljátok? – ordítottam. - A fenébe! Süketek vagytok?

De miért is vagyok dühös?  Mert megrémültem, azért, és mert önkéntelenül el is árultam a riadalmamat.  Hogy a szívem majd kiugrik a helyéből. De miért, de miért? Úgy szégyellem magam, mintha hirtelen feltárult volna a pucérságom. Gyakran álmodom effélét. Meztelen vagyok, a körülöttem lévők meg felöltözötten, csak én vagyok fedetlen egyedül, és semmit sem tehetek azért, hogy magamat befedjem. Nem sejtem, milyen odúból támadt rám az irracionális, félelem, hiszen nem történt semmi, csak megállt egy régi vekker.

Nyolc éves korom óta, mióta végre úgy döntöttek felőlem az égiek... Egy frászt az égiek, az anyám, meg az apám döntött úgy, hogy attól kezdve én is Icura leszek bízva, a nagyanyám meg elengedett, levetett magáról, mint egy nehezen viselt terhet. Biztosan sóhajtott, ott lesz a legjobb helyen, vidéki nyugalomban, biztonságban. Annyi bajom volt vele. Engedetlen, rossz lány. Szófogadatlan. Nehéz természet, Isten tudja, kitől örökölte. De az Icu mindig is imádta, egész éjjel ringatta, ha egész éjjel üvöltött, hiába mondtuk neki, tedd már le, csak rótta vele a szobát le és fel. Ő már csak ilyen. Mintha az anyjuk volna. Neki ugye sohase volt gyereke, akkor legalább itt vannak ezek, apjuk, anyjuk úgy se törődik velük. Icu örülni fog. A fiútól se válna meg, semmi pénzért. Hát hadd menjen a lány is. Legalább együtt lesznek a testvérek.

Az első boldog augusztusi éjjelen, amikor megtudtam, hogy nem kell többé visszamennem Pestre, szinte egész éjszaka az óra boldog ütéseit hallgattam. Csak nehezen aludtam el Icu ölében, magzatpózban, feldúlt boldogan. Azóta sohasem állt meg ez az ócskaság. Mindig, mindig hallottuk a tik-tak-ot, megbízhatóan, szorgalmasan, rendíthetetlenül. Persze, nem vettünk róla tudomást, ahogyan a lélegzetvételünkről sem. Egészen idáig.

Elviselhetetlen a csend. Rémisztő. Bele kellett kiabálni, valahogyan megtörni. – Biztos elfelejtettem felhúzni – rebegte Icu zavarodottan - , pedig úgy emlékszem... Félálomban én is hallottam, amikor Dédi, tegnap éppúgy, ahogyan minden áldott este, megkérdezte: - Felhúztad, Icukám? És Icu félálomban: - Persze, Anya... ébresztőre, fél hatra... Mert ez öröktől fogva így volt. Bármi is történt, születtek, haltak, megbetegedtek, gyógyultak, férjhez mentek, özvegyültek, az órát eleinte Dédi - akkoriban még Anyának szólították -, később Icu húzta fel. Még az ostrom idején is, az esti ima előtt közvetlenül, valaki mindig megragadta az órát, a jobb kezével a hátán lévő kis kallantyút tekergette, a ballal meg addig forgatta a tenyérbe simuló óratestet, míg a rugó érzékelhetően megfeszült, s akkor nem volt tennivaló többé, csak gyengéden letenni, s még egy alvás előtti utolsó pillantást vetni a múló idő őrére. Mégiscsak áldás az idő. Még a légiriadó idején az eszeveszett rohanásban sem feledkeztek el , többnyire Dédinek, azaz anyának, jutott eszébe. Állítólag az órát néhai férjétől, Burger Ede műépítésztől kapta hajdani boldogságuk idején, Triesztben. Akkor Ede még nem volt beteg... A város legelegánsabb óraüzletében vették, világmárka volt, de mit volt, ma is az. Nem késett az egy percet sem, mióta is? Még a kitelepítésben is helytállt. Amikor a Nagygyuriék olyan messzire, Besenyőtelektől harminc kilométerre, Jászapátira bicikliztek kukoricát törni... hajnalban kellett kelni, még sötétedéskor...

Mindannyian a vekkert bámultuk, elsárgult számlapján a két ívelt, mozdulatlan mutató, a csaknem olvashatatlan Veglia felirat körül a kalligrafikus számokat rozsdaszínű foltok torzítják, levakarhatatlan légypiszok a repedt üvegen. Egyszer leesett, de azután is ment tovább. Egészen mostanáig... Lélegzetfojtva füleltünk, még Gyuri is, s néhány másodperc múlva meghallottunk, akárha szú percegett volna, valami alig hallható, harákoló apró zajt, aztán újra, erősebben, egyre hangosabban, határozottabban: tik-tak, tik-tak.

Dédi tapsolni kezdett, Icu megkönnyebbülten sóhajtott: - Na, ugye, hogy felhúztam, mondtam én... Még sohasem felejtettem el. Csak akadozik. Öreg. Talán ki kéne tisztítani.

Megkönnyebbültünk kissé, mégis mint piszkos köd terjengett közöttünk valami kimondatlan, kimondhatatlanul baljós, nyúlós szomorúság. Dédi mondta ki először, hogy valahogy szabaduljon tőle: - Mi lesz veled, ha én is meghalok, Icukám? Icunak megvoltak a válaszai a mindennapos kérdésre, kész, remekbeszabott, jól átgondolt válaszai voltak, melyek mindegyike azt sugallta, mindannyian előbb halunk meg, mint te anya, mert ha valaki megérte a kilencvenet, annak többé a halál miatt nem kell aggódnia. Icu válaszai nemcsak Dédi szorongására hatottak gyógyírként, de a magunkéra is, arra az elnyomhatatlan szűkölő félelemre, hogy egy reggel hiába ébresztgetjük őt. Ezért megajánlottuk neki az örök életet. Egyszer megígértem Istennek, hogy hinni fogok benne, ha előbb halok meg, mint Icu és Dédi.

Hatvannégyben - Régi napok hűlt pora

Durcika: Becsorgó fény, Fotóház-fotóaréna

Hatvannégyben, pontosan tudom, hogy akkor, sehogyan sem akart kitavaszodni. A tél tartotta magát kíméletlen elszántsággal, és azzal fenyegetett, hogy sohasem lesz vége, megöl minden ellenszegülőt. Az orgonán ilyentájban már hízni kezdtek a rügyek, alatta a nedves fűben a hóvirágok sárgás ernyedtségben dőltek a barnult avarból kikandikáló fűszálak közé, és itt-ott ibolyák kékelltek, de most minden késik, téltépte kardigánját összehúzza magán a természet. Pedig a hónap végén Húsvét. Rebbenés nélkül bámulok kifelé, belekapaszkodok az ablak oldalán ernyedten csüngő bordó lópokrócba. Ezt esténként felakasztjuk a falból kiálló szögekre, a számtalan apró lyuk ellenére, melyeken át a beszűrődő fény jelzi a pirkadatot, véd a hideg ellen. Állítólag a nagyapámé volt, amikor Kecskeméten szolgált a lovasszázad élén. Vagyis a lovaké volt. Ereklye. - Ne tépd! - szól rám a nevelőanyám, aztán Dédi: - Nem hallod, mit mondott az Icu?

Nem válaszolok, csak kapaszkodom tovább, beszívom a pokróc pállott múltőrző szagát, keresem a lószagot, de az már elszállt, talán nem is volt sohasem. Máskor ilyentájt délelőttönként tolatás zaja veri a dermedtséget, füttyögetés, káromkodások, most didergő csend. Az állomáson semmi mozgás, a töltésen éppen ott áll a két bordó vagon, ahol tegnap. Vagyis mégsem. Mintha lebegnének az alattuk gomolygó, sűrűsödő ködben. Mindjárt elszabadulnak, felszállnak az égbe... mi meg itt maradunk.

Eleinte örültünk a szénszünetnek, mert ilyen se volt még, hogy márciusban szénszünet, de a napok óta tartó hideg ködben még az öcsémnek sem volt kedve kimenni, pedig máskor térdig érő hóból átázott-fagyott lábbal sem lehet becitálni sötétedésig. Túl sötét van, nem tudok olvasni, de Icu nem engedi felkapcsolni a villanyt. Kegyetlenség. Próbálkozom még, így és úgy tartom a könyvet, de összegabalyodnak, -folynak előttem a sorok. Tedd, már le, tönkre teszed a szemed egészen. Leteszem, mert, ha nem, még jobban fogok kancsalítani, s ez amúgy is szörnyű. De megoperáltatom, ha addig élek is.  A Házi Erzsi is kancsal mégis milyen... A Házi! Hülyeség! Kit érdekel egy vén díva! Éppen ott akkor, az ablak előtt eszeltem ki a fokozatos szemromlást - mivel  ez már tanulásomban gátol, és ki tudhatja a kimenetelét, ilyen fiatalon csak nem hagynak megvakulni! - ami miatt sürgősen el kell végezni azt a műtétet. Azt nem tagadhatják meg tőlem.  Máskor küzdenék a villanykapcsolásért, most emiatt engedek: – Nagyon rosszul látok, tényleg, egyre rosszabbul. Le is teszem a könyvet. Még megvakulok egészen. Pedig nincs más örömöm, éjjel és nappal csak olvasnék, belebújnék azokba a kitalált világokba, azokról hiszem, tudom, hogy valódiak, nem úgy, mint amiben élünk. Minden egyébre szánt perc gyűlöletes, mert meglop, az életet veszi el tőlem, az igazi életet.  Egyszer én is író leszek, én is kitalálok mindenféléket, s azokban én leszek a főszereplő. Vagy mégsem. Színésznő leszek, a legnagyobb színpadokon játszom, játszom, csak játszom, tapsolnak, ünnepelnek, hogy volt! bravó! - fentről nézem őket, meghajlok, kecsesen, mélyen, de sohase szállok le közéjük, soha, soha. - Sokat fogyaszt. Értsd meg. Majd estefelé bekapcsoljuk. Addig foglald el magad mással. Kicsi a nyugdíj. Ti is tudjátok. Az imafolyam megakad: - Szegény Icukám, te valóságos csodát teszel minden hónapban, nem is értem.... Ima folytatódik. - Szegény nagyanyátok most nem tud küldeni. Mióta nagyapátokat kiengedték, még nehezebb neki. Édes Istenem! Ketten szoronganak abban a csepp albérletben. Dédi felneszel: - Hol dolgozik most a Lajos? A  Honvédelmi Minisztériumban? - Ugyan, Anya, dehogy! Tudod, hogy most kommunizmus van. Nagyon nehéz szegény Anicának. Persze, jó, hogy végre kiengedték a Lajost - teszi hozzá restelkedve. – Irattári segédmunkás. Képesek voltak benyomni abba a poros pincébe.

Csend. - Kapcsoljátok be a rádiót - akarom mondani, de aztán mégsem. Még Gyuri is alig neszez, pedig még mindig szerel a nagy asztalnál, mert ő mindig fabrikál, Icu a konyhaasztalnál, a Dédi meg csak motyog maga elé, hangtalanul, csak a szája formálja az ima szavait, talán nem is fontos, hogy mit mond, talán maga se érti, de mondja, pergeti, görgeti, vékony, megszokott szálába kapaszkodik. Amíg el nem fogy, ő meg nem hal. Imádkozz csak - gondolom, mert nem akarom, hogy meghalj. Egyikőtök se. S Icu főként ne, mert abba én is belehalnék, és akkor nekem, ugyebár végem lenne. A kibírhatatlan öcsém, hát ő sem. Még fiatal. A nálunk oly ritka csendet, nem akarom levetni. Valahogy jó ez így, illik az odakinti szürkeséghez, a reménytelenséghez. Ahhoz a keserű fájdalomhoz, ami bennem erjed, nem is tudom mitől, nagy-nagy kedvetlenség, és fájdalom. Reménytelen, valami kibírhatatlan. Tehetetlen vagyok. Megállt az óra.

...nem mi találtuk ki az Istent, csak azt, hogy milyen.

A dolgok (általában) engednek nekem, rám nyílnak, felkínálják, odaadják magukat, leplezetlenül jelzik: hogy szükségük van rám, nélkülem valójában nem is léteznének. Mert nincs semmi, vagy csupán a SEMMI van, ha nincs, aki tudomásul venné a létezőt. Ami van, tőlünk, általunk van a végesben, attól, hogy mi (véges létezők) tudunk róluk. Ettől vagyunk cselekvő részesei a teremtésnek.

Ahány tudat, annyi valóság, annyi teremtés és újrateremtés, és annyi halál és végső megsemmisülés. Ami a végtelenben van/létezik, számunkra felfoghatatlan, hiába a filozófikus-tudományos játékok, elméletek, fikciók, ezen a véges elme mindig kicsorbul.

Ki tudhat a végtelenről, ki ismerheti? Az én válaszom nem a senki, hanem a végtelen létező. Ami végtelen csak a VÉGTELEN(tudat)TŐL VAN vagyis létezik. Én ezért (is) mondom: nem mi találtuk ki az Istent, csak azt, hogy milyen. És valljuk be, ez a lényeg, hogy milyen. Személytelen, akár a végtelen anyag/energia vagy személyes.

De igen, igazad van. Mégis mi (is) teremtjük, mert ahány tudat, annyiféle teremtés, annyiféle Isten. Az (enyém) engedékeny Isten végtelen humorral válaszol istenalkotásainkra. Máskor meg kegyetlenül(?). Erről nem veszek tudomást. Jónak mondom. Te vagy a szeretet – emlékeztetem, és biztosítom változatlan szeretetemről, arról, hogy tudom, velem örül, velem szenved.

Ács Zoltán: A Tejút Fotóház-Fotóaréna

Felismerem benne az énem részét, de a tőlem különböző ismeretlen/ismerős végtelent is. Ölembe veszem. Azt súgom neki: minden egy, te is tudod. Szóval én és te... Beszélgetünk, megbocsátunk egymásnak. – Tégy bele kakukkfüvet, még jobb lesz, meglátod... ezt súgja finom gőzeim fölött. S én intek: – Jaj, éppent erre gondoltam, te is tudod... Éjszakai félelmemben mindig őt hívom.

Számomra nem lehet másképp!

Dadogások, írástöredékek, levélrészletek... a teljes csönd ellen...

Privát planéta, Durcika fotója Forrás: Fotóház, Fotóaréna

Most, az utazás után - feltelten, hevülten, kicsit csillapodott szomjúsággal – mert állandó hiányérzetem valamennyire betöltődött az elmúlt idő élményeivel - most jobb. Mély levegőt vettem, a szorítás - mintha abroncs pántjai nyomták volna össze a hátamat és a mellemet, egyre kisebb hely jutott az élhető térből az utóbbi hónapokban - valamelyest engedett. Pánikbetegségnek titulálta a neurológus és antidepresszánst írt fel, amit nem szedek. Ragaszkodom hozzá, hogy én döntsek a gyógyulásom módjáról, vagy akár a betegség megtartásának esélyéről. (Utóbbin elgondolkodom, de marad.) A neurózisról azt mondják, alkalmazkodási képtelenség, zavar, rossz válasz a világ kihívásaira - én inkább úgy érzem, a megzavarodott, összegubancolódott létezés reflexiója, tükre, belénk vetült valósága. Éppen ezért olyan nehéz szabadulni tőle, s csak ideig-óráig sikerülhet azoknak az érzékenyeknek, akik képesek a tényleges reflektálásra.

Pink Floyd: Keep talking http://youtu.be/r-XtvR6-ckg

Minden iható képes a szomjamat oltani, más verse ugyanúgy vagy jobban, mint a magamé, zene, kép, még az üres tér is, amit azonnal betöltök, mert számomra az az alkotás tere, éppen úgy, ahogy mondjuk a kertem vagy egy üres Word dokumentum, és sorolhatnám...– aztán mindez nyomban új szomjúságot kelt. De nem éppen ez a „normális”? Mert valami nincs sehol... ha érezzük, ha nem. Ideig-óráig betölthető ez a valami valamivel, valakivel, de a végső ürességből minden hiánykitöltő próbálkozás kipereg – előbb vagy utóbb.

Minden (majdnem) minden érdekel. Ami nagy ajándékom, abból fakad nagy hiányom. Szomjasan betelni nem tudok, pedig minden, (szinte) minden azzal kísért, ha megiszom, nem szomjazom többé. Nem panaszkodom, csak megállapítom, hogy így van, sőt, terhemet/hibámat/vétkemet senkiével el nem cserélném. Így élek szomjasan valamiféle fájdalmas boldogságban, szorongásban/félelemben, reménységben/hitben/hitetlenségben - csaknem betelten, örök kielégületlenségben.

A boszorkány - Garabonciás 5.

B_anikó: Külső és belső keretek Fotóház FotóAréna

Eltévedt garabonciás, úgy lépdelt a kerítésem mellett. A rózsalonc zizzenésére figyeltem fel, a szélcsendben támadó fuvallatra, meg az ütésre, a fájdalmas, lélekakasztó ütésre a bal mellem felett. Oda is kaptam. (Mióta várakozom? Szüntelen várakozom. Mindig is várakoztam.) Felpillantottam, s attól kezdve ruganyos járását bámultam, félig felkeltemben, hajlott derékkal, reszkető térddel, gyengülten. Minden lépésében repülésre készen. Álmomban épp ilyennek láttam. Asszonyok sora között felém tart. Azok mind kinyújtják a kezüket felé, simogatják, hozzádörgölődnek, ő meg csak mosolyog, rám és rájuk. Mintha táncolna, izmos combján akár a húrok feszülnek az inak. Megáll, egyet magához húz, aztán elereszti, feszes, táncos léptekkel, nem, inkább ragadozójárással közeledik. A nők mosolyogva érintgetik, ölelgetik, aztán váratlanul feldühödnek, belé kapaszkodnak, akaszkodnak, ágakkal verik, ütlegelik, az ágak kígyókként tekergőznek. A garabonciás mintha észre sem venné, felém tart, mindjárt hozzám ér, még néhány lépés, ruganyos tigrisléptek. Indulnék felé, hogy megvédjem, testemmel elrekesszem az ütéseket, s lecsókoljam a szemét, hogy ne is lássa amazokat, de nem mehetek, nem mozdulhatok, a nők körülöttem rajzanak, bomlottan, megveszekedetten, nem engednek, obszcén mozdulatokkal csúfolnak. Szarvat mutatnak, nagy botokkal döfködnek, szoknyájukat emelgetik, mellüket, csípőjüket rázzák. Csaknem odaér hozzám, amikor elemelkedik a földtől, felemelkedik, próbálom elérni, hiába kapaszkodásom, megnyúlok, szakadok, még-még, de az asszonyok visítanak, perlekednek, vijjognak, átkozódnak, nem engednek, ő meg csak mosolyogva a távolba bámul, engem nem is lát, aztán felemelkedik, felszáll, fel, fel, egészen a nyárfák csúcság, onnan bámul le, de nem engem néz, engem nem is lát. Amazoknak integet. A nyárfa csúcsán kénszínű felhőfoszlány oszladozik. Átkozott barboncás.

Az imént az ágyásban gazokat húzkodtam a lángvirág lila árnyékában, föld és levélillattal táplálkoztam, akárcsak régen, amikor nem kínzott a várakozás, vagy csak nem tudtam róla. Akkoriban ennyi is elég volt, hogy megelégüljek. Elég volt. Most őt bámulom, a méz és olaj kiárad a testemből, ámbrát és fahéjat lélegzem. Nem néz befelé a kertembe, csak előre rezzenéstelen, de nem is maga elé, hanem a távol messzeségbe. Talán nem is engem keres, talán nem is hozzám tart, örök útját járja, nincsen nyugovása. Barboncás, verboncás. Ha mégis betér, csak azért, nem másért, hogy megverje kertemet, viharral, jégveréssel. Bámulom a fekete könyvet markoló hosszú ujjait, az elfehéredő ujjvégeket a fekete borítón, a körme halvány holdjait. A könyvbe kapaszkodott az álmomban is, most már emlékszem, az vitte, emelte, s azzal visszaütött rám, amikor majdnem elértem.

Ha csak elmenne a kapum előtt, s nem térne be... véresre harapnám a szám szegletét, úgy futnék utána. Nyújtanám az ajkam, vedd el, ami kívül van, vedd el, ami bévül van, ha az kell!

Az ölébe vett a boldogasszony szilvafája alatt. Kint ültünk a kertben, takaratlan, fedetlen, zöld-lila árnyékokba burkolózva, úgy eltűntünk mégis a világ szeme elől, de még az árnyékvilág mindig éber tekintete elől is. Csak az élő Isten szeme elől nem akartam elrejtőzni. Igaz, akkor az ölelésében rá nem is gondoltam - gondol ő rám magától is, engem el nem felejt, ha én felejtem is. Úgy öleltem a garabonciást mindenről felejtkezetten: vedd el ami kívül van, vedd el ami bévül van - nem, tartok meg semmit, senkit, még magamat se.

Jeges szél támadt hirtelen. Keze, szája meghűlt forróságomon. - Menjünk be a házba, házam oltalmába a hideg elől. Föléd borulok, leheletemmel takarlak, forró nyálammal vonom be bőrödet, érintésekbe burkollak, belém költözhetsz, nedveim keveredjenek hűlő nedveiddel, melegítsék fel... Vegyüljünk, elegyüljünk! Vérem a véredé, nedvem a nedvedé, testem a testedé, lelkem a lelkedé...

Sárkány húsa a nyelve alatt, azért nem érzi a hőségemet. Azért néz rám idegenként. A csuklóm szorítja bilincsmarkával. - János bácsinál jártam. - Kinél? - A János bácsinál. Ő is mondta, hogy bűn ez. - Miféle bűn? - dadogom. - Ez. - De ez nem lehet bűn... - Boszorkány vagy. Azt sziszegte végül, amikor elengedett, amikor ellökött magától: - Boszorkány vagy.

Lefoszlom róla, félek, riadok, csontomig lefoszlom. Pőre maradok akkor, semmi sem véd meg többé, még az eltakaró föld sem. Jaj, mit tegyek most? A harangszó, egyedül az kongathatja el a garabonciást. Az űzi el, semmi más. Haranggá kell válnom.

Böjtelő - Mozi, mozi, mozeráj (Harmadik kisfilm)

Februári reggeleken egyre később gyújtott be, még ha lilára fagyva jött is be a reggeli budi után.  Huh, huh – csak ennyi jelezte, hogy nem enged, még mindig nem enged ez a büdös tél. Dédi se szólt, csak ránézett azzal a „szegény, még belehal végül ebbe a tetves faluba” nézéssel, „még megöli, és akkor mi lesz velünk”. Mindig így mondta: ez a tetves falu. Ebben benne volt minden, beléfoglaltatott gyalázatos magárahagyatottságunk, számkivetettségünk távol a fővárostól, mindentől, ami kultúra. A tetves falun, meg a vályogpalotán, alkalmi menedékünkön – vajon innen is mikor kell menekülnünk? – töltötte ki minden haragját, és bezzeg a Riadó utcában... Sokatmondó csend követte mindig a Riadó utca említését.

– Anya! Csinálni kell valamit, ahogy egy kicsit kienged. Már félek ráülni. Előbb vagy utóbb beszakad. Egészen el van korhadva az ülőke is. – Jaj, nekem! A gyerekeket ne engedd ki!  Az öcsém felmordult, hogy ő nem szarik vödörbe, szó se lehet róla. Dédi dühödten rendre utasította a szarik miatt, ami csak olaj volt a tűzre.

Nem panaszkodtunk a hideg miatt. Csak a reggeli kötelező tisztálkodás zajlott egyre sebesebben, a télvízi mosakodási ceremónia zajos prüszkölés a lavór fölött, siettünk meglocsolni magunkat, itt meg amott, ahol nagyon muszáj volt, de egyikük se szólt ránk. Majd a hétvégi fürdés, lemossa, amit le kell, addig ki lehet bírni valahogy! Akkor behozzuk a teknőt – Icukám, csak nem repedt? Nem folyik, ugye? A dugót tekerd körbe jól a ronggyal! –, bádog fazekakban zubog a víz, a gőz a repedezett mennyezet alatt gomolyog, a pára lecsapódik a sublóton, rajzolni lehet rá, sebesen belemaszatolunk egymás alkotásaiba, az ábrák lefolynak.  – Akár a Szécsenyiben – mondja a Dédi, és ránctalan almaarca pirul, visszatér a szeme kéksége, az apró fehér konty a feje búbján keményen, harciasan áll. Amikor a kis vaskályha elkezd bunogni, így mondjuk, bunogni, eléguggoltunk, vörös, tüzelő arccal rakjuk, még, még, félszemmel őket lessük, mikor szólnak, hogy elég, spórolni kell a tüzelővel, kitartson valahogy. Akkor a csikó körül meleg van legalább, és a fürdés után melegített lepedőkbe burkolózunk.

Egymás előtt tisztálkodunk, először a lány, aztán a fiú, aztán a Dédi, végül az Icu. Mindenki mezítelenre vetkezett, senki sem takargatta magát, mégsem láttam pőreségüket. Csupán akkor, amikor kamaszodó öcsém, első szőrszálai megjelenésének örömét mindenáron meg akarta velünk osztani. Sorra járt minket szemérmetlen-ártatlanul, két ujja közé csippentve férfivoltának kétségtelen jeleit, és követelte, hogy nézzük meg. A változásokról attól kezdve folyamatosan beszámolt, hiába volt az ellenkezés. Ezt is megszoktuk. Éppen úgy, ahogy megszoktuk a kesztyűs téli napokat, hogy a leckét is a tízujjúban írjuk, gémberedett ujjakkal az erőltetett tollfogástól. Mintha öröktől úgy lett volna.

Január elől jár, a nyomában február... március szántóvető... A homlokomat a légypiszokkal pöttyözött hideg ablaküveghez szorítottam, ráleheltem, sebesen dörgöltem a kardigánom mandzsettájával a párás foltot. Egyetlen szobánk két nagy ablaka a gondozatlan előkertre nézett. Elburjánzott jukkák deres csavarodó dárdái a térfoglaló mahónia felé döfködtek, pedig a borostyán volt az igazi ellenség, buján beszőtt minden talpalatnyi helyet. A romos drótkerítést orgonasövény támasztotta, ki ne dőljön, avarral borított tövét vizsgálgattam, hátha megpillantok egy üde zöld foltot, egy parányi levélkét vagy rügykezdeményt.

Szállingózni kezdett a hó. Március szántóvető... Behunytam a szemem, és éreztem a felengedő föld illatát, mélyen beszívtam a korai nedvek párolgását, a tavaly elhullott bomló növények, állatok tetemeinek mandulaillatát, amint felgőzölögnek, előtörnek a felengedő föld repedéseiből, a csírázás, a friss serkenő fű, a rügyek édes-sós zamatát. Kábultan álltam, homlokom az üvegen, csak percek múltán vettem észre a szürkére kopott svájcisapka koponyát borító legfelső harmadát, amint bizonytalanul billeg a kapu korhadt lécei fölött. Az alatta tib-láboló lyukas barna dorkókról felismertem: – A Benárik Pisti – szóltam hátra – megyek, beengedem.

–  A Pisti? Alighanem jön a gyerek a WC-ét reparálni. Vasárnap a mozi után megbeszéltem vele. De csak ha jó lesz az idő. Abban maradtunk. Most meg hideg van, túl hideg van ehhez. Ugye, Anya? Ne engedjem a gyereket?

– Ne engedd! Isten ments! Hideg van. A konyhában reggelre befagyott a vödör. Mit mondott a rádió, hány fok van? Az a gyerek köhög odakint? Azt hallom? Csak nem tbc-és ez is, mint az apja? – Keresztet vetett, s aggodalmasan nézett fölfelé: – Még valamelyik elkapja tőle!

A Benárik gyerek nagy zajjal sokáig csuszatolta odakint a szakadt gyékény lábtörlőt, mire a nagynéném aggodalmasan kiszólt: Jó lesz már, csak gyere! Az öcsém meg dühöngeni kezdett, hogy ő akarta a budit megreparálni, senki se tudja azt megcsinálni, csakis ő. Már kezdte összegyűjteni a hozzávalót, deszkákat gyűjtött az állomásról, meg szögeket egyenesített ki, mennyit dolgozott vele. Hozta is a fémdobozát, mutatta a gyűjteményét. Szentségelt, hogy ő ezt a munkát senkinek át nem adja. Ért hozzá, mindenhez ért, jobban, mint a Benárik Pisti. Követelte, hogy a Pistit azonnal küldjük haza, ha nem, ő mindenre képes, világgá megy, s hasonlók. Akkorra már bent volt a Benárik gyerek, a svájcit lekapta a fejéről, az orra folyt, mint máskor, udvariasan megtörölte a kabátja ujjába. Lesütött szemmel állt, hiába biztattuk, hogy üljön le, csak rázta a fejét, mindjárt hozzá is akart kezdeni. A lécek, meg a drót, meg minden, ami kell, odakint van a biciklin, csak azt hadd tolja be, el ne lopják.

A nagynéném bíztatta, üljön már le, főznek egy jó teát, még egy kis zsíros kenyeret is ken, de a Pisti hárította, hogy ő kezdi máris. Azt tetszett mondani, sürgős. De hideg van, még megfagy odakint. Ráér az még a jövő héten is. Akkorra hátha megenyhül. Hogyhogy ráér?  Nem ér az rá semmiképpen. Ő most ér rá, nagyon elfoglalt. Sorolta, hogy hová hívták, miért, meg a munkákat, amit eddig megelégedésre végzett faluszerte, meg a tanyavilágban. Végre a Pisti kibökte, hogy az a pénz a másnapi mozira kell. A kisasszony nénivel meg is állapodtak – igaz-e? – még a múlt vasárnap, amikor az a film ment, amibe állandóan kornyikáltak. – A Trubadúr. Csodálatos volt. Verdi: A trubadúr. – Az hát. Ahogy a kisasszony néni mondja. Nem volt azért az rossz, csak ne énekeltek volna, ha kellett, ha nem. A Hegyen völgyön, az kutyás film, tetszik tudni, csak vasárnap megy – azt mondja a mozis Gyula –, viszik tovább. Holnap? Holnap. Megnézzük mi is. Feltétlenül. A Dédi aggodalmaskodott. De még megfázik ez a gyerek. Ne engedd Icukám! Azt nem venném a lelkemre. Hideg van? Na és ha hideg van! Ő még sohase fázott. Az ő lábán még nem volt csizma. El tetszik-e hinni? Ez a dorkó a Palitól maradt. Aki tavaly meghalt. Nyugodjék békében. Jó ez még. Nyáron kivágja az orrát. Zokni? Látszott, hogy köpni akart, de időben meggondolta magát. Kapkodva beszélt, egyik lábáról a másikra állva, a svájcit hengerré gyúrta közben, senkire se nézve válaszolgatott, inkább a padlót fürkészte, meg néha a szeme sarkából az ellenfelet, az öcsémet. Végül könyörgőre fogta. Hiszen megegyeztek! Nem emlékszik a kisasszony? Múlt vasárnap... s újra sorolta mindazt, amit már elmondott, de egyre halkabban, a mondatok között egyre nagyobb szünetekkel.

Idefele olyan könnyű volt az út, nem lakik ő messze, öt kilométer, mi az neki, tekert derekasan, nem is fázott, mert biztos volt a sikerben, hogy hamarosan hazafelé biciklizik a keresetével, amit tőle senki el nem vesz. Ki is találta hová dugja, hogy az anyja vagy valamelyik testvére meg ne találja.

– Hát, jól van akkor. De a teát meg kell előbb inni, Pistike!

Az öcsém erre megint támadásba lendült, tőle szokatlan ravaszsággal. Lehet, hogy a Pistinek tüdőgyulladása van. Mert hogy igen köhög. Meg zihál. Süket, aki nem hallja. Beteg gyerek feküdjön ágyba, ne dolgozzon. Dédi könnyezni kezdett. Látod, a fiúnak micsoda szíve van! Én mindig mondom. Látod, példát mutat mindannyiunknak. Gyere ide Gyurikám, hadd csókoljalak meg! Az öcsém kelletlenül odatartotta a feje búbját, a Dédi meg áhitattal megcsókolta. A Benárik gyerek egy ideig álldogált még, a fapadló réseit pásztázta eltökélten, mintha onnan jöhetne a segítség. Az orrával már nem törődött. Nem is tudom, hallott-e valamit a Dédi, az Icu meg az öcsém között zajló beszélgetésből, mert a végén azt kérdezte megint, betolhatja-e a biciklit, az Icu meg kérlelte, hogy ne haragudjon, lesz itt még más javítanivaló is, szólni fog feltétlenül. Közben a vállánál fogva terelgette kifelé.

Nem értettem, honnan ered, hová lövell a dühöm, csak azt éreztem, hogy nagy erővel, hatalmas ívben beterít mindannyiunkat. Úgy tettem, mint aki olvas, de a szemgolyóm lüktetett, fájt, a sorok összekuszálódtak, a betűhangyák céltalan, kusza köríveket írtak le a papíron, elmosódott szürke csíkokat hagytak maguk után. Gyűlöltem őket, magamat. A gyűlöletem forró volt, kegyetlen és szennyes. Soha azelőtt nem éreztem hasonlót. Durva szavakkal telt meg a szám, mocskos kifejezésekkel, szörnyű káromlásokkal, trágárságokkal. Olyanokkal, amilyeneket az állomás részeg fuvarosaitól sem hallhattam soha. Megvesztem? Megszállt egy őrült lélek? Megrémültem attól, ami bentről rám támadt... és rájuk. Nem értettem. Végül is mi történt? Semmi sem történt. Megőrültem. Csak annyi. Senki sem vette észre. Ez a lényeg. Titok. Eltemetem... mint a többit. A szennyes titkaimat. Azok egyedül az enyémek. Titoktemető vagyok. Megpróbáltam olvasni. A megvadult hangyákat sorokká, értelmes szavakká rendezni.

Megvetendőn szerelmes önnönmagába az, aki szégyenkezés nélkül tud magáról írni. Egy a mentségem csupán: nem azért írok, amiért mindenki más - vagyis nem azért, hogy az olvasó megdicsérjen. Mi hajt mégis, hogy szóról szóra följegyezzem mindazt, ami tavaly óta történt? Belső lelki szükség visz rá: annyira megrendítettek a történtek. Csak az eseményeket írom le, erőnek erejével tartózkodom minden mellékestől és legfőképpen az irodalmi fogásoktól; az irodalmár harminc esztendeig ír, és a végén maga sem tudja, minek írt annyi ideig. Én nem vagyok író, nem is akarok író lenni, illetlennek, aljasnak tartanám, ha az irodalmi vásárra vinném lelkem tartalmát, érzelmeim tetszetős leírását.

Fogcsikorgató önuralommal legalább háromszor elolvastam ezeket a sorokat, de egyetlen szó sem jutott el hozzám, csak sokkal később, sokkal, sokkal később, úgy harminc év múlva. Mégis Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij segített valahogy visszatérni őrületemből, hisztériámból – egy őrült másik őrült iránti téren és időn túli vonzalma és segítsége? – és legalább nagyjából megállapítanom, mennyi idő telhetett el azután, hogy a Benárik gyerek kifordult az ajtón. Hallottam Icu távolodó magyarázkodását, a kapu csukódását, ahogy kattan a zár, a biciklilánc nyikorgó erőfeszítését, az elhaló ugató köhögést, majd hamarosan, talán tíz perc múlva, egy sziréna erősödő vijjogását. Mennyi idő telhetett el, mire végre felengedett bennem a fojtogató gyűlölet?

Vijj, ijj, ijj. A műút vagy a vasút közelében a sziréna mindig ugyanazt jelentette. Dédi és Icu egymásra néztek, aztán nyomban minket keresett a tekintetük, ez a kettő, merre lehet, Dédi imádkozni kezdett, Icu beérte egy Jaj, Istenemmel. Vijj, vijj, vijj.

Magamba zártan ültem sokáig, alig ért el tudatomig a vijjogás, ami máskor nyomban felidézte a műúton történt szörnyű karambolokat, melyekre összefutott a környék, borzongva és zaklatottan, cirkuszra és a vérre éhesen. Régebben én is szaladtam, igyekeztem közel kerülni a rémséghez, amennyire csak lehetett jól lakatni morbid kíváncsiságomat. Nem emlékszem, mikor  hunyt ki végleg, mikor vette át helyét az undor, meg a szorongás, mikortól nem vágytam többé látni a műút mellett fekvő letakart tetemeket, lesni, hátha a papírt felemeli a szemérmetlen szél, felfedi a roncs kocsik közelében fekvő a roncs testek gyalázatát. Hányinger kerülgetett az aszfaltot szennyező alvadt vér savanykás szagától. Az öcsém ment egyedül: Ugyan nézd már meg, mi történt! Biciklire pattant, szemében sóvárság, a halál közelségének pállott gerjedelme, ami az én pillantásomat is beszennyezte nemrég.

Azt beszélik, nem szenvedett. Telibe találta a Csepel. Egy D344-es, mondta az öcsém. Mehetett vagy hetvennel. A sofőr nem tehetett róla. A Pisti a kereszteződésnél nekibiciklizett. Pedig dudált, azt mondják, de a gyerek, mint aki, se lát, se hall. Nem nézett körül, csak átvágott. Mint tavaly a Botlik Józsi. De az részeg volt. A kukoricaföldön találták meg a testét. Vagy 15 méterre a műúttól. Fejjel belezuhant a kazalba. Amikor kihúzták, reménykedtek, hogy még él, hogy talán felfogta a góré... A sofőr még mindig sír. Jajgat. Pedig a Pistit már el is vitték. Csak a rendőrök vannak még ott. Már a tömeg is széled. Csak a Koncsik Teri van még ott. Ő mesélte. Na, ne sírj már anya! Még rosszul leszel. Jaj, de nagyon nehéz a szívem nekem is. Csak nem én vagyok a hibás? Mert nem engedtem, hogy nekiálljon a budinak. Ha engedtem volna... Dehogy vagy te hibás, Icukám, hogy mondhatsz ilyet? A lány meg hová tűnt? Nem láttad, Gyurikám? Menj, keresd meg a nővéredet, kisfiam. Talán még nem is tudja, mi történt. Dehogynem. Az előbb ment ki. Jaj, hová mehetett, nem szólt egy szót sem! Menj, kisfiam! Ne kéresd magad! Olyan érzékeny az a lány! Istenem, Istenem! Érzékeny a nyavalyát! Nincs annak lelke, én mondom! Szegény szülei! El tudod képzelni, mit éreznek azok most? Én beleőrülnék, az biztos. Nem élném túl, ha valamelyiknek baja esne! Te, Icu, ezek tán nem is bánják! Van ott elég gyerek? Hányan is vannak? Hatan? Az apjuk tbc-és, a szegény anyjuk meg... talán a gyerekek is, ki tudja. Ez is hogy köhögött szegény. A meztelen lába, a lyukas dorkóban. Láttad? Istenem Atyám! De mozira azért jutott neki... Nem is értem... Tudod, hogy szegény Pistike nem hagyott ki egyetlen filmet sem? Mindig ott volt, mindegy mit adtak. A hármason. Vasárnap.

Második kisfilm (Mozi, mozi, mozeráj...)

Csendes Don - kép a filmből

Rendszerint a hármasra mentünk, de már kettőkor előtte toporogtunk, tikkadtan a kora délutáni forróságban, mely elsorvasztotta az árnyakat és megsokszorozta a fényeket. Olyankor a tárgyak a levegőben reszkettek, velük mi is, néha csaknem az ájulás szélén a kiállt hőségtől, télen meg dermedten, lila szájjal a recsegő fagyban. Leginkább a lábam fázott az átázott cipőben, mire legyalogoltuk a három kilométert, már alig éreztem. Elöl mentek be az idősebbek, a tekintélyesebbek, végül a legapraja, a maradék. Miért alakult így vagy úgy a sorrend magunk sem tudtuk, mégsem vétettük el soha. Az első néhány belépő változott, de a sort rendre a legkisebb Benárik gyerek zárta, mindig maszatosan, lógó orral, kinyúlt mackónadrágban télen-nyáron. A kis Benárik Pisti nem maradt el egyetlen hármasról se, egészen mindegy volt mit vetítettek. Vagyis, egyszer nem jött többé, de ez már egy másik történet.

Én többnyire a derékhadban várakoztam, nagynéném, a kisasszony kezét szorongatva. Csókolom kisasszony, hogy tetszenek lenni? Dédike nagyságos? És súgva: De szerettük az alezredes urat, de kár, hogy... Itt elharapták, csak a pillantások beszéltek, mi meg zavartan félrenéztünk, ugye senki se hallotta meg, akinek nem kellett meghallania. A közeledő pénztárfülke előtt araszoltunk, s örültünk, hogy a kígyózó sornak mégiscsak az első harmadában vagyunk, ha nem is a legelején. A kisasszony kibányászta feslett fekete ridikülje aljáról a nyugdíj óta rejtegetett tízest, kicsit félrefordulva, szemérmesen, egész testével takarva a műveletet, valaki meg ne lássa a szakadt bélésbe akadt vedlett pénztárcát. Izzadt tenyerembe szorítottam a tízest és már nyújtottam is: kettőt kérek a hármasra. Ügyetlenkedve, kapkodva kotortam a visszajárót, mert nyikorogva gördült a valóság rozsdás függönye. Lábdobogás, széknyikorgás, az ülőkék vad csattogása, kuncogás és a szócsörték, mindig ugyanaz: Ez az én helyem, nem tud számolni? Na, eggyel arrébb Julis néni, magának egy hely nem is elég? Nézd a piszkos kölykét, hogy tolakszik! Psszt, csitt – és kezdődik, mindjárt kezdődik, a vetítő surrogása már jelzi, hogy hamarosan, és megállíthatatlanul, mert háromkor kezdeni kell, és mi itt vagyunk, a vásott vászon eltűnik a jótékony sötétben, nyílik a másik világ kapuja és... Ujjongtam.

Táguló csend.

– Ez már a halál? Így kezdődik?

Nem fordult meg. Háttal ült nekem, valami késpenge szikla élen, a mélység felé fordulva. Merev háttal, derékkal. A két csontos térde egymáshoz tapad, erőtlen keze az ölében. A szájában félig rágott étel.

– Nem hallod, mit kérdezek?

Nem láttam a szemét, mégis tudtam, hogy szürke tükör, melyre a szenvedés erezett hólyagos jeget kovácsolt, mögötte dermedt könnyek gyulladt könnyzacskóban. Fázik, mindig fázik, mindig éhes, mindig szomjazik. De nem szól. Sohasem panaszkodik. Hogy gyűlölöm ezért. Most odamegyek és lelököm. Ha nem fordul meg azonnal, ha nem köpi ki azonnal a nyálban erjedt, hömbölgetett ételgolyót, azt a nyomorult falatot, a szemembe, bele az arcomba... Ha nem mondja a szemembe, mit vétettem ellene egész ártatlan-bűnös létezésemben!

– Fordulj felém, a kurva életbe! Nézz már rám! Vádolj! Sírj! Ordíts! Hajítsd csak felém azt a kést! Hadd álljon belém. Pont úgy, mint akkor egyetlen-egyszer és soha többé! Akkor majdnem megértettem a fájdalmadat. Most, kérlek! Követelem! Ha nem teszed meg, lelöklek! Ha nem válaszolsz, nem tudom, mit teszek!

– Hülyeséget kérdezel. – Ez az ő hangja volna? – Te is tudod, hogy a halál az élettel kezdődik.

Felhördültünk, amikor szakadt. Pedig már előre jelezte, tapintatosan figyelmeztetett az elkövetkező traumára, furcsán kattogott, kriksz-krakszokat rajzolt Akszinya fényes homlokára, Grigoríj Meljehov szép kalmük arcán már egy ideje foltok terjengtek, fehér pörsenések az állán, akár a lepra. Pedig olyan tüzes volt Akszinya, olyan forró, hogy sistergett tőle a levegő, a fekete-fehér kockák megteltek színekkel, karmazsin, alvadt vér színe, a mohazöld rékli gyöngyház gombjai pattannak, a váll puha kagylórózsaszín a lecsusszant ingváll alatt.

– Grisa, drága szívem...

– Mit akarsz?

– Már csak kilenc napunk van...

Izzott a fűtetlen terem, párállott a végzetes szerelemtől. Ordasi Erzsike néni még egyszer megkötötte állán a kendőt, forró, szoros csomóra, aztán nem mozdult többé senki. Akkor történt a szakadás. A csalódott morajba belefonódott néhány szégyenkező, megkönnyebbült szemérmes sóhaj is. Én se bántam valójában, még tovább tart legalább. A kitárt ajtókon át beáradt a levegő, a fénypászmában aranypor hullott az ismerős arcokra, az asszonyok fojtott hangon trécselni kezdtek, a suhancok galacsint dobáltak, huzakodtak. Behunytam a szemem. Továbbálmodtam Grigorij meg Akszinya életét, tovább költöttem az imént megszakadt fülledt párbeszédet, tovább a magam és a mások életét, melyek akár az enyémek is lehettek volna. Azzal vigasztalódtam, hogy még semmi sincs veszve. Eddig még mindig újra kezdődött mindig, kattogott, kerregett, berregett, pergett, forgott, sercegett, s ha néha szakadt is, mégis forgott tovább.

Képek.

Utánakapok, a kar után, mely tovább forgat, vetít. Lassabban, lassabban! Csukott szemmel bámulom az életem, az ő életét, a mi életüket. A szemgolyóm ég, lüktet. Vakon nézem, hunyorogva, váladékozó szemmel, bandzsán, erőlködve. Rájöttem, hogy rosszul látok. Mióta nem látok tisztán? Órák, napok, hetek vagy hónapok óta? És a vaksötétben töltött évek? Hol voltatok akkor? Árnyékok voltatok? Ha a sötétség rideg zajaiban, zizzenéseiben, egérzörgésében, szúpercegésében felétek tapogatóztam, soha mást nem markoltam csak magamat. Véresre karmoltam magamat mindig magányomban, heg sose gyógyult be, var sose esett le. Nagy nyitott seb voltam, váladékozó. Ezért adtam fel a keresést. De ti is feladtátok. Ne tagadjátok!

Nem is igaz. Egyszer megértettem, megéreztem mégis valamit. Valami fontosat. Ami talán gyógyít. De erről még nem beszélhetek. ..

http://www.youtube.com/watch?v=86v05kSTZ3Y

Vetítő – mozi, mozi, mozeráj - Első kisfilm

Gedei Viktória fotója www.nayang.freeblog.hu

Ha csak elkerekeztem előtte, megborzongtam, és megédesedett a nyál a számban, mint mindenkor az ajándék jóra. Semmi dolgom sem volt arrafelé hétköznapokon, de magamnak se vallottam volna be, hogy miatta kerültem arra. Magához vonzott, várt rám, mennem kellett, s egyszer csak ott voltam, nem is sejtettem hogyan. Igaz, éppen csak elgurultam előtte, máris fordultam vissza. Rá sem pillantottam, csak a szemem sarkából vizslattam, de sohasem mulasztottam el, hogy meg ne szólítsam: Mozi, mozi, mozeráj. Mint egy álruhás király, akár a bagdadi kalifa, olyan titokzatos, olyan ingerlő volt a rejtélyessége. Kívülről akár raktár is lehetett volna, magtár, talán az is volt hajdanán, hosszú sátortetős, kopott épület, táskásra meszelt omladozó ablaktalan falakkal. Sok év szélhordta-vitte hordaléka, por, korom meg az ünnepek előtt rendre felhordott mészréteg kérge őrizte a döngölt falakat, nehogy az alföldi viharok és forró szelek elmállasszák, elhordják a mozinkat. Két nagy zöld fatámlás ajtajáról csak az előadás előtt félórával tűntek el a lakatok, s akkor végre beléphettünk, betódulhattunk a hosszú előtérbe, ahol a Ruhatár kötelező tábla meg a Dohányozni, szemetelni és köpködni tilos hirdette a különleges hely megszeghetetlen szabályait. Te mozi, mozi, mozeráj! Még dallamfélét is komponáltam hozzá, úgy üzentem neki.

Ne, ne! Csak ezt ne!  Az ajkaim erőtlen-puhán, torzult kocsonyásan felkenődnek az államra, eltömik az orrlyukaimat. Levegőt, levegőt! Milyen elesett, milyen tehetetlen a test – ezt gondolom. Beengedi a halált. Hiába minden. Rám fekszik, belém hatol. Szétfeszíti recsegő fogsorom, félretolja feldagadt nyelvem, gurgulázok, nyögök, a garatomba hatol, vájatokat váj a torkomba, a gégemozgató izmokat gennyes csomóvá tekeri, a hangszalagjaim tekergő liána beszövi a légutakat. Fuldoklom. Tágul a csend, kiporladnak belőle a szavak.

Mióta nem beszélek? Órák, napok, hetek vagy hónapok óta? Mikor tűnt el az első szó?

Nyolc éves lehettem azon a nyáron, vagy majdnem nyolc - hét és háromnegyed – ezt mondtam, ha kérdezték. Hanyatt feküdt az ágyon, sípolva lélegzett, amikor végre rátaláltam, mert percek óta kerestem, némán, rettegve a meg nem találás borzalmától. Legyek zümmögő röptében az alvás tikkasztó baldachinja mögött feküdt, tabuként tőlem elrekesztve. Még csak meg se érintsd – ezt mondta valaki, jól hallottam, de tudtam, nem engedelmeskedhetek. Szükségem van rá. Éhes vagyok, s csak ő lakathat jól, senki más. Mit tudhat erről a tiltó hang? Semmit. Egyre közelebb, egyre közelebb. Erősödött a sípolás, a fújtatás, a zümmögés, a zizegés, rátekeredett izzadt gyermektestemre, párát sodort nehezülő pilláimon. A tiltás-tagadás-engedetlenség mámorától zsibbadtan álltam, a magam lélegzetét visszafojtva figyeltem, honnan támad a hang, és hol hal el. Dobtestű, eleven hangszer ormótlan-mozdulatlan teteme feküdt előttem. Nyál csurrant a szám szegletén a magam feledettségtől, beszívtam a júliusi kánikulában gőzölgő test erjedését, s akkor orrcimpám megremegett a halál kétségkívül jelenlévő párolgásától.

Képtelen voltam megmozdulni, a felfedezés forró ólma végigcsorgott rajtam, s követte a szégyentelen vágy, hogy közelebb kerüljek, egyre közelebb a felfedezéshez, hogy beléhatoljak, birtokba vegyem. Semmi sem tarthat vissza a megismeréstől – még a kongó félelem sem, az öklendező iszony sem. Meredten bámultam az emelkedő mellkast, és megértettem, csupán néhány pillanat még és nem lesz többé. Eltűnik előlem, előlünk és önmaga elől. Az alsónadrág tág szára mögött feltárult herezacskók ernyedt húscsomóit a ritkás rőt szőrcsimbókok sem megvédeni, sem elrejteni nem tudták. El akartam fordítani a tekintetemet, hogy ne lássam pőreségét, sebezhetőségét, hogy ne vegyek erről tudomást, legalább erről ne, úgyis csak elvonná a figyelmemet a másik, a mindennél fontosabb tényről, a mindent elnyelő, megsemmisítő halál tényéről.

Gyűlöltem a kezdetektől, de mégis jóba akartam vele lenni. Ezt a kettőséget mindjárt el is fogadtam, nyomban a ráismerés első felvillanásában. Nem tágítottam.

Senki sem vette észre a változást. Még magam sem. Még a nagyanyám sem, aki fészkét féltő sasként magasból látott mindent pengeélesen, leginkább engem figyelt pedig, még a nevelőanyám sem, aki talán mind közül a legönzetlenebbül szeretett. Pelikán volt. Önvérét adta. Vagy csak képtelen volt elviselni a létezés lélekszegő fájdalmát? Azért esett önveszítés káromló nagy bűnébe, öncsonkítás bűzös vétkébe, böjt és elsorvasztás mindennapi áldozásába? Csak azért próbált vajákolni, eret vágni önmagán, vért átömleszteni, csonkolni, odaadni mindent a romlásnak engesztelésül?

Mostantól csak némán figyelek. Mióta peregnek a képek, kattog a vetítő, serceg a filmszalag, nem is tudom, de miért is nem számoltam meg, hány megfejthetetlen, tekercs szaladt már le őrült sebesen. S én alig emlékszem valamire, a végtelenbe kígyóznak, futnak, tekeredtek végtelen múltammal, elviszik valahová. Jó volna megállítani néha, és nem rettegni, mindjárt szakad, aztán nincs tovább. Nem figyeltem eléggé, nem jegyeztem meg semmit sem. A fene egye meg, a radai rossebb, a guta üsse agyon! Csak a filmszakadások rémületére emlékszem jól. Meg hogy aztán mégis újra indult, és nem is örültem, pedig, előtte hogy kívántam, hogy ne legyen még vége. Hadd lássam még a koromba karcolt csíkok, fények, villámló ívek, pettyek, reszkető, örvénylő ábráit.

A szünetmentes sötétben felöklendem a múltamat, a múltadat, a múltunk perceit, epe és sav, mégis édes és nyúlós, nyálkás. Emésztetlenül ürül belőlem valami, toll, hús, csont, ürülék, karmok, inak, izomcsomók, visszanyelném, visszatartanám, mert mi lesz, ha minden kiürül, s megmarad-e legalább a burok... Nem, hogy is maradna, kiszárad akár a csigaház, elporlad akár a kagyló.

Szövegcsipke (összetartó erő) Árnyjáték (a folytatás)

Képek http://nayang.freeblog.hu/archives/2010/09/15/Szovegcsipkeosszetarto_ero/

"csipkét vernek keményítenek laposra püfölnek

a százados feleségének fodros inge van és a melle alatt is fodrok rétegződnek és képzelem a ruhája alatt is csupa fodor lapul" Szövegcsipke (összetartó erő) Árnyjáték

Eszembe juttattad az ezredesnét. Dehogyis. Ő mindig az eszemben jár. Sőt, velem jár, bennem él, lélegzik. Pedig nem akartam, küzdöttem ellene. Kilencvenkilenc évesen halt meg 2002-ben. Ez kitartó jellemének legfőbb bizonyítéka. A barna, cakkos szélű, kunkorodó sarkú képen is jól látszik az ereje.  Hiába van ott a másik, a bájos kicsi, ő uralja, szinte betölti a képet. Tíz, tizenegy éves lehetett akkoriban. Kibontott lenszőke haj, koponyához simuló hatalmas, lapos masni, kissé félredöntött fej. Átláthatatlan, tótükre szemekkel néz a lencsébe. Gyermeklány, mégis elszántnak, rendíthetetlennek tűnik a csipke és a madeirás vászon vértezetében. A finom száj kissé lebiggyed, még mosolynak is hihetnéd, de nem az. Titkok lapulnak a száj szegletében, és ha jobban megnézed, dac és gúny. No igen, gondolj csak ostobának. Szép, de ostoba. Ha úgy tetszik! Elég, ha én tudom, megvan a magamhoz való eszem. Emez itt mellettem, a barna gombafejű, ez butácska, gyenge. Ezzel lesz még bánatom. Ez mindent megmutat, odaad magából. Szegénykém.

(Mulatságos, hogy Tibor századosként szerelt le. Az én gyengédérintésű, párnameleg-tenyerű szelídem. Többször is behívták továbbszolgálni, egy-két hónapra újra meg újra, közel egy évre, hol az ország egyik, hol másik szegletébe. Micsoda kíméletlenség egy családos embert kiszakítani az asszonyi, gyermeki ölelésből. Bár lehet, nem is bánta, meg engedelmes lélek ő, aztán meg hiába is tiltakozott volna akkoriban. Nahát, így történt, hogy kelletlen-kényszerűen lépegetett felfelé a ranglétrán (csak hát az alakiság Szolnoki elvtárs!) s egyszercsak századossá lett az én szerelmem, akiben a hadi rendnek, harcászati fegyelemnek, picinyke lenyomata sincsen, s még kevésbé a harci kedvnek, talán csak egynek, az engedelmességnek. Utóbbi pedig jeles harci erény.)

(Üvöltve: Alszanak, elvtársak? Csend. Üvöltve: Alszanak, elvtársak? Még mindig csend. Üvöltve: Kérdeztem! Kórusban: Alszunk, törzsőrmester elvtárs!)

Szégyen a futás, kiváltképp hadizajban, amikor a bátrak még bátrabban ölnek ― megrészegednek a vértől, a jajkiáltásoktól, a lövések, becsapódások dobhártyaszaggató zajától ―, a gyávák meg gyáván, bizonytalan sebeket ejtve, lassú halált okozva. Megemlékeztek egyszer egy dokumentumműsorban a Király őrnagyról, hogy futott a hadtestével Urivnál, hogy menekült az oroszok elől. Én meg azt gondoltam, közben a szívem ki akart törni szűk helyéből, de jól tetted, remélem elég gyorsak voltatok. Hajrá, mentsd meg magad, meg a másikat, mentsd meg az életnek. Ne szembe, ahogy mondták, ha szurony szegi a mellet, akkor is előre, düb, düb, düb, dübörög, morajlik a föld, együtt hasad az éggel, hasadékán kiömlik a bűzös halál, te akkor is menj, meg ne fordulj! Jaj, ne így! Menekülj! Hallgass az igaz szóra, ne a gyilkosokra! Igen büszke voltam rá, hogy az életre hallgatott. Hős volt.

Pedig alig gondolt rájuk. Az otthoniakra. Annára meg a gyerekre. Valahogy könnyebb volt, ha kizárta őket, mert ha mégis eszébe jutottak, egyszer éppen a tábori haditanács alatt, amikor a kiterített térképen elkalandozott a pillantása, és megállt egy pillantásnyira Mármarosszigetnél, annyira elgyengült, hogy meg kellett kapaszkodnia az asztal szélében, s ettől a szamovár csilingelni kezdett. Őrnagy úr rosszul van? Csak intett a fejével, hogy nem, semmi baj.

Anna titokzatos, hűvös szépségét őrizte a kép a melle fölött. Az mindig vele volt, de sohasem merte megnézni. Csak, mielőtt meghalok, akkor, ha lesz még erőm, előveszem - így gondolta. Anna, fehér csipkében. Anna a fehér csipke alatt.

"a képzeletem is rétegződik

a haja lombkorona megállt benne a pókháló mint egy barokkos lélek úgy futnak benne a pókok szanaszéjjel úgy futnak fürge lábaikkal mint az ujjak a pamutgomolyagokat feltekerve és újra feltekerve és halmozni fogok most nem ígérem hogy nem mert tele a szívem félig kész kézimunkákkal és sokat fogok a csipkéről is beszélni csipkéket kellene a hálóingem aljára varrni csipke terítőt kellene az asztalra teríteni az ünnepekre csipkeszélű zsebkendőt a szemünk elé tenni a téli erős napsütésben" Szövegcsipke (összetartó erő) Árnyjáték

Csipkék, fodrok, teklagyöngysorok, Gitta rubintos butonja, az elefántcsont legyező kitört csipkeverete, rajta a titokzatos barnás folt, selyemszalag végtelen alvadtvérszínű kígyója tekeredik, gyöngyházgombok pattognak, gurulnak a sublót alá, (alábújva, fekve keresem őket, tapogatok a porszagú, ámbraszagú sötétben, a koponyám nekifeszül a sublót aljának, papírfecni, döglött bogarak a pókhálóban) feslik a madeirás ekrü ingszél.

Fáradt púderporfelhőkbe bújnak a szorongások, selyem omlik és ráncolódik, szarkalábakba gyűrődik. Te rongyos, élet...

Az én szívem meg féligszövött, és máris foszló mondatokkal terhelődik. Súlyos végekbe tekeredve fekszenek egymást szorítva lelkem polcain. A szívemen halszálkaabroncsos fűző, abból buggyan ki a lüktető sötét hús, pitvarrepesztve dübörög a vér, utat keresve, helyet, hová áradhat. Slingelt zsebkendőbe köpöm a felesleget, összehajtom élt az élre, szélt szélre, aztán kibontom, kiterítem, bámulom az ábrát, mit is jelenthet. A magam titkaimra vagyok a legkíváncsibb. Sőt, nem is érdekel már a másé. A véres zsebkendő ábráját faggatom homályosuló szemmel.

Lajkó Félix - minden egy

Lajkó Félix hegedült.

Tegnap a Duna Televizióban láttam az erdélyi turnéról szóló dokumentumfilmet. Megrendültem.

Mintha mindent tudna az életről... - nem kell ahhoz sokat élni, se soká - s ezt a "mindent" el is hegedüli...

Boldogító közösség. (Csak a művészet képes arra, hogy a magányt feltörje, s egy ideig a minden egy boldogságával ajándékozza meg az embert.)

Ha tehetném, idelinkelném a tegnapi filmet, de nem találtam a Duna TV vidótárában, ezért csak ezeket a szemelvényeket ajánlom: 

 Mégis megvan, azonban feltehetően csak regisztrálás után hozzáférhető.

http://www.dunatv.hu//musor/videotar?vid=641151

Az interjúban felettébb zavaró a műröhögés - de Lajkó megéri, hogy még azt is elviseljük...

Garabonciás - Elhagyottan 4.

A képet Gedei Viktória www.nayang.freeblog.hu készítette

Pedig láttam már, hogy elhagyott, eltaszított, még mielőtt egybefonódtunk volna. Le akart vedleni magáról már a kezdeteknél. Hogyan nem vettem észre? Rákúsztam, akár az erdei iszalag, súlytalan szépségben – noha kötélvastag ágakat kanyarítottam törzse köré – , alvadt vérszínű szirmokkal, gyengéd kíváncsi kacsokkal simogattam, ahol értem, nem vettem tudomást a daróc felszínről, a megkövesedett, szürke plakkokkal borított, hámló hüllőtestről.

Miközben lehántott, lelökött magáról, ízekre szakadtam, törtem, gyenge indáim ernyedten lehulltak, vérszirmok szőnyegén tapostunk. – Miért? Miért? – ezt dadogtam kéklő szájjal, értetlenül. – Amikor beléptem, szinte rám vetetted magad. – Ezt válaszolta szenvtelen undorral, mintha valami kellemetlenségről ejtett volna szót, mi az imént esett közte s egy otromba idegen között, mely beárnyékolta a napját, az ő szép, fényes, jól induló napját.

Próbáltam megérteni a szavait: amikor, beléptem, szinte, rám, vetetted, magad – de hiába, üres volt mindenik. Akkor hogyan és mit válaszoljak? Annyira örültem. Annyira örültem – ezt akartam mondani, de ezek a szavak is kiürültek. A sötétség terjedt közöttünk, komótosan, sűrűn, zsírosan gomolygott, köhögésre ingerelt, a szememet csípte. – Miért? Miért? – kérdeztem, már csupáncsak önmagamtól, úgy, hogy ne is hallja, s közben közömbös mondatokat kötögettem gyenge hálóvá, hátha azok még együtt tartanak minket egy ideig. Időt nyerek a megértéshez, a válaszhoz, a küzdelemhez. Igen ahhoz. Küzdeni fogok. Különben végleg lehánt, leválaszt magáról, aztán bolyonghatok a közönyös térben, magányos, tovább gerjesztett, ionizált, nyughatatlan atom.

(Az első perctől mániákusan ragaszkodtam kínzómhoz.)

― Én Sáronnak rózsája vagyok, és a völgyek lilioma. ― Mit mondtál? – kérdezte ingerülten. – Siess, mert lekéssük a buszt. Öltözz!

Hát akkor mégis együtt megyünk – gondoltam. Mellettem fog ülni, érzem a testének melegét, almaillatú leheletét. Hosszú út legyen, ne legyen vége. Mint az almafa az erdőnek fái közt, olyan az én szerelmesem az ifjak közt. Az ő árnyékában felette igen kívánok ülni; és az ő gyümölcse gyönyörűséges az én ínyemnek.

Azt mondta, öltözzek. Engedelmesen a másik szobába indultam, szinte álomban vetkeztem, öltöztem, ruhát váltottam, pedig égetett minden darab, egyikre sem volt szükségem. Ostobaság, – hiszen már felöltöztem, díszlek, fénylek, az ínyem megtelt a gránátalma levével, a fogaimon gyöngyöket permetez az édes nyál, a testem rejtekeiben fahéj és qáneh meg gyömbérfű párázik. Méz és tej, fűszeres bor a nyelvem alatt. A hónaljamból nárdusom árasztotta illatát kezeimről mirha csepegett, ujjaimról mirha folyt. A kapum tárva-nyitva állt, odabent minden teljes virágzásban.

Odakint várakozott. Éppen ott állt, ahol az imént hagytam, nem mozdult egyetlen lépést sem tett, mintha kővé dermedt volna. Gondterhelt, türelmetlen? Amikor visszajöttem, elkapta rólam a tekintetét, mögém nézett, Mint aki titkol valamit. Miért fáj ez nekem annyira? Mindenkinek vannak titkai. Teli van nehéz titkokkal terhes, gyűlölt, szennyes rejtegetni valókkal. Ostobaság. Miért gondolok ilyesmit? Mintha vakító fénypászma esett volna rá, egy vakuvillanásnyi időre lelepleződött. Fáradtnak, elesettnek, kétségbeesettnek tűnt. A tisztánlátás értékes pillanata hamar felszívódott. Nem nyitott be – gondoltam, s a nyelvem alatt megecetesedett a bor, - egyetlen pillantást sem vetett érte bimbózó kertemre. Nem is gondolt rá. (Vagy mégis? Éppen ellenkezőleg? Éppen azért gyűlölt meg egyre jobban, mert egyre jobban kívánt? )

Az ajtó felé hátrált. Miért, miért nem fordul meg? Miért nem megy ki előttem? Vagy mögöttem, ha úgy tetszik? Zavaros, iszapszürke tekintettel bámult rám. Akkor féltem tőle először.

Garabonciás - Méz és olaj 3.

Reggelre az ágyam megtelt a verítékemmel, meg az előző nap illatával. Férfiszagával átitatott éjszakai nedveim köntösében keltem. Nárdus, kasszia, mirha. Nálam járt, én meg nem is tudtam róla. Átitatott, magába szívott, megevett, megivott. Olyan voltam, mint egy fürt szőlő, édes levem a szájába csorgott, forrtam, pezsegtem, mustom erjedt. Ő meg bor volt. Méz és olaj. Rám ömlött. A melleim között csordogált, kiömlött kenet. Kendőt kapott, hogy letörölje. Felugrottam, futottam, ő meg utánam, be a házba, ahol ágyak voltak mindenütt. Bíbor, bársony, gyöngyös takarók felhajtva, fehér gyolcs lepedők kellették magukat. A király ágyasháza ez. Azt súgta. Nézd, Salamon dús szőnyegei mindenütt. Nárdus illatot éreztem erősen, arra ébredtem.

Ujjongtam. A talpamat égette a konyhakő, táncoltam rajta, könnyű voltam, a szerelemről szóló hajnali álom súlytalanná tett, szökelltem, pördültem, forogtam.

Jó reggelt, jó reggelt de nem mindenkinek
Sej, de csak annak a legénynek, aki engem szeret
Mer aki engem szeret 
Fehér gyolcsingben jár
Nem fekszik az én ágyamba
Minden kapcabetyár.

Ezt énekeltem akkor reggel, mindjárt a kelésnél jutott eszembe, s míg a kávét szürcsöltem a folytatáson törtem a fejem, hogyan is tovább, de nem jutott eszembe, ezért magam költöttem hozzá.

Jó reggelt, jó reggelt édes mindenkinek
Sej, meg annak egy legénynek, akit  én szeretek
Mer akit szívem szeret
hímes réteken jár
Úgy fekszik az én ágyamba

Sudár liliomszál.

Mezítelen álltam a tükör elé. Kértem a jó Istent, hogy változzam virággá én is, mert hisz ha ő az, akkor én sem lehetek más. - Emlékezz Szulamitra – ezt mondtam az Istennek. Te is ismered a szerelmet.

Válaszolt valamit, de nem hallottam meg, mert kopogtattak kívül és belül mindjárt dobszóló felelt a jelre. Rebbentem az ajtó felé – s bár ez első lépéseknél rájöttem, hogy mezítelen vagyok, nem szégyelltem magam. Akkor először. Életemben először tudtam pőreségemet, de nem bántam. Feltéptem az ajtót, hogy kebleim közé rejtsem azt a kötés mirhát, hogy ott megnyugodjon végre, jó helyén. Ráborultam elébb, akár egy koszorú.  Karomat a nyaka köré, azt leheltem: - Mirtusz ez, babér és hanga, neked fontam az éjjel, meg ma reggel, beléfontam az egész életemet, időtlen készülődésemet, maradandó várakozásomat, örökös reménységemet, múlhatatlan örömömet. A fejemet a mellére ejtettem egy pillanatra, hogy beszívjam a nárdust, kassziát, meg a mirhát.

Közönnyel állt ott egy idegen. A koszorúm szétnyílt a tarkóján, sebesülten kettévált, a levelei felkunkorodtak, elszáradtak, leperegtek. Hátráltam. Ki ez, drága Istenem? Fázni kezdtem, és megláttam, hogy mezítelen vagyok. Szégyen. Micsoda szégyen!

Még megpróbáltam azért valamit, hogy megtörjem az átkot. Így szóltam hozzá: - Mikor a király az ő asztalánál ül, nárdusnak jó illatja származik én tőlem. - A szemét kerestem, a tekintetét, de a király a konyha szemközti sarkát bámulta, ahol egy fáradt légy vívta végső küzdelmét a pókhálóban. Mégis folytattam: - Olyan az én szerelmesem nékem, mint egy kötés mirha, mely az én kebleim között hál. - Nem lépett be hozzám mégse, csak a küszöb jajdult a súlya alatt, amint egyik lábáról a másikra nehezedett, úgy hallgatott, de nem hallott, pedig értette, szóról-szóra ismerte minden szavam, s szóról szóra ismerte a választ is. - Mint az Engedi szőlőiben a ciprusfürt, olyan nékem az én szerelmesem. Ímé, szép vagy én mátkám, ímé, szép vagy, a te szemeid olyanok, mint a galambok.

Erre azt kellett volna válaszolnia: - Ímé, te is szép vagy én szerelmesem, gyönyörűséges,
és a mi nyoszolyánk zöldellő.

Akkor én így szóltam volna: - A mi házainknak gerendái cédrusfák, és a mi mennyezetünk ciprusfa. - de elfogytak szavaim, a lélegzetem is elkopott, nehezen vettem a levegőt, nagyon nehezen mert a tüdőn is összeszűkült. Szűköltem.

Mégis reméltem.

Garabonciás - Léleknász 2.

Hirtelen történt minden. Az imént még előttem ült, kék nyitott nyakú ing volt rajta, vagy nem is kék, halványsárga. Előttem ült, olyan közel, hogy vigyáznom kellett, hozzá ne érjek... Miért? Miért kellett vigyáznom? Nem is tudom. Mintha ő mondta – mit mondta, parancsolta: Nem! Ne érj hozzám! Izzottam, dermedtem, forró és jéghideg gejzír lövellt ki belőlem - nyögtem hangtalan, a lelkem hasadásában én is tudtam, hogy nem szabad. Nem volt szabad, de nem is kellett, hiszen hullámzott, sugárzott, akárcsak én, egymásba rezegtünk, folytunk érintés nélkül egy végtelen titkos térben, melyben csak ketten voltunk. Érinteni nem lehetett. Az tilos volt, tabu, akkor még nem is kellett, anélkül kellett kinyílni, átlényegülni, befogadni, eggyé válni.

Odaadtam magam azonnal, kérdezés, kétség nélkül. Teljes bizalommal. Semmim sem maradt. Nem bántam. Meddig tart a lelkek tánca, násza, a lélekből lélekbe áradás, az együttrezgés, a magány káoszából az egyesülés rendjébe? Örökkön, örökké. Ő mondta ezt csukott szájjal. Ígérte. Igen. Szavak, egyetlen szó nélkül. Később meg tagadta, hazugságnak káromolta az akkori meg a najdani ígéreteit, esküvéseit. Az illatával mondta, a testnedveivel, forró és hűs kipárolgásával, a zubogó vérével, az édes nyálával. Az orromban éreztem az illatát, azzal táplálkoztam, a magaméba elegyítettem. Azt engedte. Az ellen sohase tiltakozott. (Az is mágia volt?)

A fehér műanyag székben ültem a kiürültség és a telítettség kábultságában, szembe velem a másik, üres, de még meleg a testétől. Éber kómába estem. Alig emlékeztem valamire, csak a csodálkozás sarjadzott elevenen: hogyan hagyhatott itt engem?  Hogyan tudott oly hirtelen felállni, hátra sem nézve elmenni, ruganyos hiúzléptekkel. Mintha menekült volna. Vadászból vaddá lett. Zavaros gondolatok. Vadász, zsákmány. Hülyeség. A homlokomat az asztal lapján hűtöttem, de csak felizzott az is, perzselt, perzseltem. Hülyeség, gazság, embertelenség, gyilkosság, átok, fene, veszettség. Megőrültem, vagy mi van? Miért vagyok egyedül? Nagy a csönd, dörömbölő.

Tudnia kellett, mi történik velem azután. Azután, ha egyedül maradok. Az öklömet harapdáltam, hátha akkor fel tudom idézni, hogy is történt, mi is történt, mit mondott ő, és mit mondtam én. Az öklömbe vájtam a fogaimat, hátha attól visszatér belém a józanság, az értelem - mert csak érzelem maradt semmi más. Tengernyi zajos érzelemmel áradok, és nincs határa heves kiáradásomnak, elmos mindent, a mindennel engem. Félek.

A hátára emlékeztem egyes-egyedül, amint a derekánál átível a csípőjébe, meg a ruganyos lépteire, meg ahogy a sajátja helyett az én árnyékom követte. Szólni is akartam, figyelmeztetni a jelre, de a kattanó kilincs hangjára az árnyékom megremegett, levált róla, mint rémült szájról a néma kiáltás.

Madártestem a zsebében is elférne, miért is nem rejt el engem, bárhol meghúzódnék a teste melegében. Tükör, tükör hadd nézzek beléd! Magam mögé néztem, hátha ott van még mindig, hátha megőrizte fényes homlokát, katlan szemét, hiúz járását.

Éjszaka majd hajnal szállt a kalitkára ezüstös derengéssel.

Garabonciás - Sáfrányillat 1.

Gedei Viktória: Igazság

Az áporodott dohszag megtelt sáfrányillattal. Akkor észre sem vettem. Csak ma érzem tisztán, reszkető orrcimpával az édes, buja, mégis tiszta aromát. Semmi köze az oszlás édességéhez, csak a kinyíláséhoz. Mégsem hatott az ördögtömjén. Meg sem rezdült tőle. Talán csak a szemhéját erisztette alább, s attól még parázslóbb, égetőbb lett a katlan tekintete. Tiszta-e a mélye vagy iszamós fortyogás fogad odalent, nem gondoltam sem erre, sem arra. Belehulltam, -vesztem kérdés nélkül, gondolkodás nélkül. Elmerülni, feloldódni, eggyé válni, beteljesülni. Beljebb, lejjebb. Jó a zuhanás, mindig is zuhanni akartam. Nem kell az erő, a magamé meg ne tartson, majd megtart ő, a másik, neki, hozzá, általa, benne van csak az erő, én nem vagyok többé. Miért is félünk ettől?

Mit kellett volna kérdeznem? Mire kellett volna várnom? Éreztem, hogy valami nagyobb van jelen nálamnál. Engedelmeskedtem. Ne csodálkozz ezen. Nem éreztem a tömjénillatot, persze, hogy nem. S ha igen, csak még mámorosabb lettem tőle. Belőlem áradt az az illat, az én kelyhemből. Ő meg se rezdült tőle. Mondtam már.

Bűvölt. Most már tudom bűvölt. Átkos mágiával, amiben éppen annyi az imádat, mint a gyűlölet, éppen annyi a kívánás, mint az elvetés, éppen annyi a fehér, mint a fekete. Tisztátalanság. Akkor semmit sem vettem észre, igézetében képlékennyé, odaadóvá lettem, olvadó, arany örömmé. Borzoltan, bódultan vörösbe játszó sárga tollakkal besétáltam a kalitkájába. Szeklice. Azt mondta akkor. Kicsit hátrahajtotta a fejét, hogy jobban lássa boldog bevonulásom. Nevetett. Szeklice. Ezt mondta. Még meg is nevezte. Sáfrány. Ördögtömjén.

Semmit sem érettem. Hogy jön ez most ide, de visszanevettem rá. Odabent vagyok. Kezdtem rendezgetni a tollaimat, mert volt odabent egy parányi tükör is. Abba belenéztem mindjárt, megfürödtem nagy-nagy örömömben, s láttam a ragyogást, sárgába játszó bíbor és lila.

Olyan közel ült hozzám, hogy éreztem a leheletét, azzal csókolta nedvesre a számat, duzzadt, zubogó vérrel teli ajkaimat, külön a felsőt, majd az alsót. Csak becsippentette először, aztán birtokba vette, a nyelvével simogatta végig újra meg újra, érett gyümölcsöm levét szívogatta, mely hol barack, hol narancs, szilva és szőlő nevet levedzett. Meddig tartott mozdulatlanságunk, nem is tudom. Az idő eleinte őt szolgálta, aztán mégis mellém állt. Igaz, akkor árulónak neveztem, felé köptem, meg is átkoztam, de hát rajta sem fog semmi, sem átok, sem áldás.

Várakozás - Komment

Gedei Viktória fotója

„Mint a hold felkúszása, feljebb és feljebb az égre, a háztetők mögül kibújva, úgy kelt fel a lány is, a Gondolattól egyre fényesedve, úgy fogta meg kisiskolás rajzórai készletéből a festékeit, és a reggeli újrakezdési erőkben rajzolni kezdett. Esőt rajzolt, igen, ez volt az egyik falon: cseppek, lassú mozdulatok, karhajlítások. Az esős tócsák után a tavaszt várta volna az ecsetéből, az árnyékokból előcsalogatni vágyva, de a hulló esőcsöppek széllé váltak, és maguktól megelevenedve rángatták a kezet. Hamar megvolt a négy fal telerajzolása, abban a sávban, ameddig a kéz és a testmagasság engedte.” Tó hattyúim át. Részlet Gedei Viktória írásából www.nayang.freeblog.hu

A kert rejtett zugában végzett a képekkel. Elégette őket, egyiket a másik után, mert a sebtében rakott máglya vastag tömbjével nem bírtak a lángok. Fel kellett dúlni a halmot, újra kézbe venni, megérinteni a megvetetteket. Közben gerjeszteni a tüzet, mely mintha ellenállt volna a festékrétegektől átitatott papírnak. Száraz gaz, avar után kutatott, botokat tördelt, majd a felcsapó lánghoz tartotta az áldozatok szélét ― olyan közel, hogy a bőre  perzselődött ― ott, ahol a legsebezhetőbbek. A könyörtelenség ösztökélte fájdalom feszítette, ám érezte, hogy sietnie kell, el ne párologjon a dühe, el ne szálljon valahogyan az izzó pernyével, a szélreptette, elszenesedett darabkákkal. A papír széleinek fájdalmas kunkorodására a karjában meg-megrezdült egy-egy izom, de nem lett mozdulattá. Ökölbe szorította a kezét, s mire végzett, a tenyerébe rajzolták a körmök a fájdalom holdsarlóit.

Lekuporodott a holtak mellé. Maréknyi pernye és hamu. Ennyi a temetnivaló. Majd gödröt kapar a mogyoró mögötti kerítés tövébe, oda szokták temetni az elhullt madarak maradványait, macskavadászatok tetemmaradványait. Oda kerül a maréknyi hamu. Ezzel aztán vége. Nincs tovább mázolás, irka-firka, lélekkurkászás, élveboncolás, homokviharos sivatagokban vízkutatás, sevége-sehossza gombolyítás, oldás-kötés, gabalyodás, sikoltó örömben kincslelés, undorodó felismerés, elveszítés. És mindig halál a vége, képtelenség, sebesülés, felsülés, kisülés, kiégés, elégés.

Minek, kinek mutassam a bennem oszló végtelen nincset, kielégíthetetlen étvágyamat, óceánnál mélyebb féléseimet, gorgó-fejemet? Kit érdekel rajtam kívül nagy titkom, süvöltő kínom, bicsakló, kacska, torz haláltáncom?

Lefeküdtem a puszta földre. Elnyúltam, tűrtem, hogy a föld nyirka a bőrömig hatoljon. Apró bogarak, rovarok támadtak rám, csúszómászók csípős nyála kenődött arcomra, hangyák barangoltak szájszélemen, szemem sarkából nedvet loptak, engedtem. A szél a pernyét rám terítette, nem bántam. Bámultam az eget, de nem nyílt meg, alumíniumhéjnak tűnt, hatalmas, varrat nélküli buroknak, súlyos volt és kíméletlen, akárcsak én magam. Becsuktam a szemem, hogy ne lássam, s keresztbe tettem a mellemen a két kezem. Sokáig feküdtem mozdulatlanul, s a kívánság, bárcsak megtalálna a lélek, felemelne, mozdítana, útnak indítana, vigasztalna, csak egyetlen szót, vagy elég egy hangocska, suttogna a fülembe, hogy mégis, mégis, mégsem, mégsem...

Huszonnégy év telt el azután ― ne kérdezd, miért éppen ennyi, honnan is tudnám, és miért nem negyven, mert azt talán érteném ― évszakok jöttek és mentek, születtek és haltak, és én csak feküdtem, a kezem a mellemen, az ujjaimat egy gondos kéz kulcsolta egymásba...

Akkoriban várni tanultam.

Kegyelem (Komment)

„… és egyszeribe, kegyelmébe fogadta a tél végi szél... „  Elázott papírlap, idézet Gedei Viktória  írásából www.nayang.freeblog.hu 

Komment:

Semmiért nem adnám magánypergette óráimat. Már ha kérnék tőlem, de senki sem kéri, Istennek hála. Telítettek, teljesek voltak. A csendjeimben készülődés, időkilökődés, volt, mindannak az eltaszítása – nem inkább gyengéd odébbtolása - , ami akkoriban az utamban állt. A feleslegességek eltakarítása léphetőbbé tette, simította az utat. Televénnyel telítődtek a kátyúk. A valódi célról, merre, miért, mi vár a végén, alig sejtettem pedig valamit, de megéreztem annak a másik akaratnak a jelenlétét, talán a célját is, mely fontosabbnak tűnt a magam akaratánál. Én magam döntöttem, hogy megkísérlem a szinte lehetetlent, magam elé engedem, engedem, hogy vezessen. 

Megmosolyogtam néha nagy, bátor vállalásomat, a Szentnek szóló ígérgetéseimet, s azt is láttam, hogy ő is mosolyog. Ettől pirultam, de meg is könnyebbültem. Sóhajtottam és ültem a rácsos, függönytelen kisablak mögött, gyakran órákon át, bámultam kifelé és befelé, hallgattam a szőlő indáinak tekergését, a szú percegését, a gerenda roppanásait, a sohasem csituló, forgolódó szelet, az idő fodrozódását. Énekeltem. Néha csak súgva, hogy magam is alig hallottam, máskor meg kieresztettem a hangomat. Nem tudom milyen nyelven énekeltem. A szöveg talán valami ősi, holt nyelven szólt, rá- rácsodálkoztam, de eszem ágában sem volt abbahagyni emiatt a dalolást. Csak hadd szülessen újjá a számban. Meg aztán, biztos voltam benne, van, aki érti. Vannak, akik értik és hallják az én dalaimat. Talán éppen emiatt nem fájt sohasem a magányom azokban az áldott időkben.

Szegények meg olyan bánatosak lettek miattam. Kik? Hát azok, akik úgy hitték, hogy szeretnek engem. Sokan voltak vagy kevesen, nem is tudom. Néha feltűntek, szorongó-kíváncsian, bezörgettek hozzám, s láttam, miközben érthetetlen történeteiket mesélték – ezek egy idegen, távoli világról, képzeletvilágukról szóltak – hogy a szemük sarkából egyre csak azt figyelik, mikor árulom el magam könnyel vagy zavaros-bús tekintettel. De nem volt mit elárulnom. Ők meg azt hitték, magamba fordultam egészen, becsukódtam, elborultam, megszomorodtam, elmém zakkant, pedig dehogy, dehogy. A legnagyobb kinyílásom ideje volt. Bimbóztam. A lelkem nyiladozott, hajnalra hasadozott, kiáradásra várakozott, Isten után vágyakozott. Nem. Nem mondom most el, mit gondolok arról, ki is az én Istenem, találd csak ki, jöjj rá, méginkább ismerd meg a magad Istenét, aki ugyanaz, mint az enyém és persze mégis más. Miért hiszitek, hogy csak az emberek felé nyílhatunk? Miért riadoztok minden mástól? Talán az eltévedéstől, tévelyedéstől, a keretek elveszítésétől tartotok? Hogy az égiben valóban feloldódik a lélek, s beteljesülés helyett elvész, elporlad? Hogy az égi mégiscsak erősebb a földinél, s testetlenül lebegünk tovább – pedig drága, ami a test, és felettébb áldott -  elégünk, mint Ikarusz?

Hirtelen feltámadt a szél,  szétrántotta a sikoltozó lugas indáit, behatolt a veranda oszlopai közé, nekicsapódott a meszelt falnak, s dühödten kitépte helyükből az ablaktáblákat rögzítő kallantyúkat. A támadás megfélemlített, reszkető kézzel illesztettem helyére a két kampót, s mindjárt visszahúzódtam szobám védelmébe. Ahogy lecsillapodtam kissé, leültem a gép elé, írni kezdtem.

Ezek voltak az első soraim:

Egész életemben szeretni tanultam. Csúfos kudarcok után, amikor már barlangom bejáratát csaknem teljesen eltorlaszoltam, és halni készültem, a Kegyelem egy sugara áthatolt egy résen, betört hozzám és átjárta a szívem. Összekuporodva, arcom eltakarva feküdtem a legtávolabbi sarokban, de az érintésre mégis lassan, óvatosan felálltam és elmerészkedtem a kijáratig. Időbe telt, míg bátorságot vettem, hogy kitekintsek. Végül vak szemem kinyílt, és én megláttam, hogy odakint minden fürdik a fényben. Akkor hirtelen elhatározással, rettegésemet magamról lerázva, kiléptem a világosságra. Próbáltam megragadni a sugárzó, életmeleg csodát, de rá kellett jönnöm, hogy egyszerre vagyok igen közel a forráshoz – simogatott, dédelgetett, erőt adott, bátorított, melegített, éltetett – és még igen távol tőle. Nem adtam fel a reményt, hogy egyszer egészen közel jutok Hozzá. Tanulok Benne járni, mozogni, beszélni, lélegzeni, egy szóval: élni. Mindig közelebb.

Crescendo. Csoda Velencében 4.

Birkás Babett Halál Velencében – Részlet

Első velencei napom első és egyetlen társát kerestem a szürkületben. Itt van még?  Az árnyékoktól foltos kőfalon, a saroktól alig két lépésnyire, feszített húrként, fájdalmat és félelmet rezgett az imént. Biztos voltam benne, hogy az isztriai fehér kő kontúrjában nyomban meglátom, aztán mégsem, keresnem kellett, s kerestem is, a szívem fájdalmasan nekiverődött barlangfalának, mert egy pillanatig azt hittem, el is tűnt. De mégsem. Akár a túlfeszített íj, elpattant, lehullott. Lecsúszott a fal tövébe, ott guggolt, az ostoba jelmez csomójában szinte elveszett, összegubancolódott tagokkal. Újra éreztem a sajnálat és undor elegyét, meg az örömöt, hogy még mindig itt van. Akkor őrült ötletem támadt, melyet hiába kergettem magamtól. Talán oda is ülhetnék mellé, olyan közel, amennyire csak lehetséges. Hallgatnám csendesülő zihálását, mélyen beszívnám az idegen test keltette párát, s hagynám, hogy átitasson, elnyeljen vele együtt a velencei éjszaka. Telis-teli voltam érzésekkel és mondanivalóval, de egyetlen érzésem, egyetlen gondolatom sem volt szavakba foglalható. Beszélnék hozzá. Neki elmondanám. Mindent, ami csaknem szétfeszít. Azzal nem is törődtem, hogy nyilván nem értené ektől hemzsegő, kerregő beszédemet. Ősrobbanás előtti sűrűségben kavargott bennem, ami addig történt, magzati életem sötét és kétes biztonságától egészen a megélt utolsó pillanatig.

Egyszerűnek tűnt. Régen, nagyon régen ismerjük egymást, ezer éve vagy még több. Csaknem felnevettem. Ezer éve, vagy még több. Csak néhány lépés. Lassan felállok – nem, semmit sem siethetek el. Miért is sietnék, azzal talán riadalmat keltenék, magamban is, benne is, és elmulasztanám a közelítés értékes pillanatait. Most nem esem ebbe a hibába. Mert, van-e fontosabb a pillanatnál? Nincs, ezt te is belátod. Amit valaha veszítettünk, mind amiatt volt, hogy a pillanatok kiperegtek az ujjaink közül, és a szél elsodorta őket. Most nem így lesz. És ha végre odaérek? Annak a gondolata, hogy merész utam végén – végén? vagy éppen az elején, micsoda hátborzongató lehetőség! – a megérintés előtti végső pillanatban átélhetem a találkozás sűrített gyönyörűsét, elgyengített. Megérintem. Meg kell bizonyosodnom róla, hogy... hogy van. Hogy valóság. Ezen is nevetnem kellett. Persze, hogy valóság. Nem képzelődöm, soha, sohasem képzelődtem. Dehogy! Először csak a testére tekeredett tüllfátyol szürke kígyóját fejteném le róla. Anyai érintéssel, nagyon lassan, gyengéden, s mindjárt utána végigsimítok a frakk kihajtójának selymén. Langyos, sima, eleven, akár egy csecsemő bőre. Megnyálazom a zsebkendőm csücskét, azzal tisztítom le az elmázolt festéket az arcáról. Csakis a száj körül, az ajkát nem érintve, komótosan, gondosan, aztán a szemkörnyékét tisztítom meg, a lila, türkiz árkot, a nyálam finom géljével. A kezét keresem, az ernyedt félrfikezét kutatom a tüllök, fodrok takarta keskeny csuklót. Érzem a kidagadó erek hálóját, a kézfej bőrén átnyomódó ízelt csontokat, ereket izületeket, az ujj perceit, a kezed te vagy, ezért gondosan vizsgálom, a tenyered árkaiba elmerülök, ott détálok, fel és alá, a dombokon, a réteken, hosszan időzöm az ujjbegyeken. Nem húzza el, egy ideig nem is mozdul, aztán odaadja magát az érintésemnek, feltárja magát a kutatásomnak -  meleg, puha, az ujjaink összefonódnak, egy kézzé válnak, minden perc, izom, ín, izület a helyére kerül. Megnyugszik. Megnyugszunk. Már nem sípol a lélegzete, egyenletesen kortyokban áramlik a tüdejébe a Velence sajátos párájával átdiffundált nélkülözhetetlen gázkeverék. Együtt lélegzünk, ki, be, ki, be – tengert, olivát és sültkagylót, halat, asti párlatokat, iszap- meg szemétszagot.

Minden olyan gyorsan történt azután. A sikátor torkában feltűnt egy férfi, megtestesült a mögötte feketébe forduló kék homályból, a falak között verődő opálos fénypászmákból, szinte a semmiből, egy idegen világ előbb még távolinak tűnő zsongásából. Berobbant közénk, ott pörgött és forgott, sistergett. Idegen, veszélyes anyag. Megmarkoltam a táskámat, mert felrémlett valami okoskodó tanács a turisták kifosztóiról, pedig a betolakodó tekintete átsiklott rajtam. Önkéntelenül összehúztam magam mégis, elfordultam. A hátamat puposítottam, mint a támadásra kész macska, de nem fordultam felé. Menj innen, a fene egyen meg, menj már innen! Kétségbeesetten,  összehúzott szemmel bámultam a vizet, el akartam kerülni a közeledő vaporettó reflektorainak sápadt sárgáját. A hajó zsongást fröcskölt a vízre, lassult, majd berregve, farolva kikötött a Riva di Biasión.  A vattával bélelt spenótzöld télikabátomat jutatta eszembe a rám nehezedő fáradtság. Haza kell mennem. Késő van. A padlásszobára gondoltam, a Calle Pisani egyik házának tetőrerében, nem is szoba az, csak a padlás. Nincs ott egyéb, mint földre fektetett matracok a felsikált hajópadlón. Hányunknak, kiknek is lesz a következő napokban szállása? Mindegy. Arctalan mind, ahogyan én is. Nem számít. Még ki sem rakodtam, még meg sem mosakodtam. Nem ettem, nem ittam, mióta itt vagyok. Igen. A szállásomra kell mennem végre. Holnap... holnap útrakelek. Itt vagyok, Velencében. Velencében, Velencében, Velencében.

Az idegen megállt egy pillanatra -  remény markolt meg, most eloszlik, eltűnik, de mégsem. Színpadias megállás volt, mintha időt akarna adni, hogy nézői – ha vannak - felfogják jelenésének teljes, valódi jelentőségét. Mint filmszakadás előtti kimerevedő kép, annyi történt csupán, aztán a galambkormorán előtt termett, és felhúzta, feltépte a földről - megint valami sajátosan teátrális mozdulattal, olyan könnyedén, mintha a jelmez kiürült volna -, megrázta. A fátyol a csuklójára tekeredett, miközben ütött. Célzottan, kíméletlenül, feszes ritmusban, jól begyakorolt, ismerős mozdulatokkal. A cilinder először félrebillent, aztán leperdült, gurult, követtem az útját, ahogy továbbgördült, kissé oldalazva, mintha tétovázna, merre is tartson. Végül kifulladva meghőkölt előttem, még billegett egy darabig, köszöntött talán. A szemérmetlen ívűre simított part puha ívén, éppen a lábam előtt fejezte be tétova útját. A fátyol egy darabja rajta libegett, arra ráfordult, megpihent. Ha képes volnék mozdulni, felemelném. Leporolnám, visszaadnám... neki.

A támadó oly váratlanul hagyta abba az ütlegelést, ahogyan elkezdte. Mint aki végzett a kiszabott penzummal, miért fáradjon hát tovább. Először úgy tűnt, dolga végeztével odébbáll, de csak két lépést hátrált, ott lecövekelt. Az áldozata felé köpött, szitkozódni kezdett. Nagyjából ugyanazokat a szavakat ismételgette. A maszk halk nyögéseket hallatott - talán sír? - a kezében a tüll egy darabját tépdeste, majd a szájához szorította, mert egy sötét patakocska buggyant ki a szája szögletén, a megnyomorított bajusz alatti oldalon, végigkúszott a nyakán, ott eltűnt kettéhasadt mellén. A jobb oldal fodrain sűrű, fénylő, gyorsan varasodó pettyek szaporodtak. Kínlódott, hogy néhány szót kipréseljen magából, de a szájában felgyülemlő vér és nyál fojtogatásában csak burukkolt. Halkan, panaszosan: burukk, burukk. Fájdalommal, bocsánatkérően, odaadással, felkínálkozással: burukk, burukk, burukk.

Bábállapot. Csoda Velencében 3.

Az üres reggeli ágyam képe... hogy kerül ez most ide? - nem, nem volt vigasztalan. Csak az én lenyomatomat őrizte – csak az én testem kipárolgásait, az én hajszálaimat, nem üzent semmiről és senkiről, csak rólam, egyedül rólam, de rólam is alig tudott valamit -, míg be nem vetettem reggelente szigorúan, mégis gyengéden. Az ajtóból még visszanéztem rá, a pillantásommal üzentem: Jövök! - aztán elfordult a kulcs a zárban, és önként bevonultam nappali börtönömbe, egy idegen emberi lényektől hemzsegő másik világba, melynek semmi köze sem volt hozzám. Minden erőmmel, a mimikri egész arzernáljával igyekeztem palástolni a közönyömet, beszéd és mimika mögé rejteni szüntelen növekvő várakozásomat, vágyakozásomat az ágyam után. A délelőtt még eltelt valahogyan, de úgy két óra tájban esztelen kívánság támadt rám, magam mögé lökni a széket, felállni és kisétálni, hátat fordítani a rabtartóknak, meg a többi nyomorultnak. Ilyenkor, hogy a maradék néhány órára erőt gyűjtsek, felidéztem a szövött, vaníliaszínű takarót, melyet lassan felemelek, éppolyan megfontolt mozdulatokkal, ahogyan leterítettem és elsimogattam a makacs ráncokat – s már érzem is a béke bugyogását, méginkább horkolását krrrr, krrrr, de lassan ám, alig hallhatóan... Egy pillanatra behunytam a szememet, és átéltem az ágyba dőlés jól begyakorolt, minden egyéb gyönyört helyettesítő aktusát, majd a közelgő álomtalan alvás nektárját. Sohasem álmodtam, illetve sohasem emlékeztem rá, s ez még kívánatosabbá, még tökéletesebbé tette menedékemet.

Harmincas éveim vége felé jártam én is, de nem riasztott a közeledő negyven. Az volt az érzésem, már minden a hátam mögött van. Az ágyam kagylóvédelmében nem gondoltam a halálra. Nem volt vesztenivalóm. Néha azért meg-megérintett egyfajta ködös nyugtalanság: Ez valamiféle bábállapot talán? De mi lesz belőlem, ha véget ér az átalakulás e legboldogabb korszaka? Viaszmoly, netán házilégy avagy nünüke? Ilyenkor gyorsan elhessegettem ezeket a gondolatokat, mint a pap, aki a szertartás közepette szentségtelen gondolatokon kapja magát.

Hirtelen szökött el a fény, de nem csöndet pergetett a nyomában, hanem éppenhogy új, ismeretlen zajokat. Az állomás előtti tér ismét megtelt utazókkal, a híd felé kígyózott egy bizonytalanul kanyargó sor, a túlpartot is ellepték, mintha fel akarták volna falni, a turisták rajai.  Kigyulladtak a fények, és bizonytalanul bókoltak a közelgő est előtt. Néhány ablak becsukódott, talán az esti nyirkot akarták kizárni. A sikátorok zaja vízre szállt, együtt kavarta a habokat a vaporettók és  sandolók kerregésével, az utasok meg a kalauzok keltette zajfoszlányokkal. Egy nő nevetett valahol, talán nem is a közelben, talán csak a szűk utcák, tenyérnyi terek, piazetták, campiellók vagy corték labdáztak a nevetéssel, mely oly jól illett a nagy kurtizánhoz, aki élvetegen, bármikor magához enged bárkit. A túlpart palotáinak árnyai megmerültek a csatorna vizében, mely sötétkékből imitt és amott már feketébe fordult, de villózó fénypászmák és csillámok úsztak a felszínén.

Összegörnyedtem. A küzdelemhez, hogy a feltörő sírást elfojtsam, minden erőmet össze kellett szednem. Rettegtem, hogy elveszítem a létfontosságú csatát, életem legnagyobb, kárhozatos veresége fenyegetett. Mert mi lesz azután? Ha mégsem sikerül? (Akkor üvöltő sírásommal játszadoznak majd a piazetták, campiellók vagy corték, s hová rejtem magam elől, ami kiszakadt a feneketlen sötétség legmélyéből, mi lesz, ha az este nem nyeli el, ha a nagy kurtizán a fájdalmamat lelöki magáról undorodva, s tán rikácsolva, rám sercintve kerget ki a szoknyája védelme alól, mint örökre idegent.)

A kurtizán, a vad germán meg a törpe. Csoda Velencében 2.

Gedei Viktória: Álarc

Sokáig időztem a makulátlanságát veszített fehérségen, a frakk még fényes kihajtóján, az ormótlan fehér papucscipőbe kényszerített jobb lábon, a nadrág alól kivirító szürke csíkos férfi zoknin, a fekete kamáslin és a sétapálcán. A hófehér menyasszony, szénfekete frakkos vőlegény szimbiózisa alig négyméternyire állt tőlem ráégett a jelmezében, mely alapjában véve nem volt sem túl szép, sem túl szellemes, mégis bárkit elmélkedésekre indíthatott a hajdan isteni egyről, a szakadásban kettévált nemekről, vagy az áhított újraegyesülés misztériumáról. Jelenthet bármit, neked ezt, nekem azt, mint minden általunk alkotott jel. A lélegzete sivított összepréselt ajkai között– szí, szí, szí -, mégsem nyitotta ki a száját, hogy sóhajtva mély levegőt vegyen, és ziháló mellkasa megnyugodjon végre. Találgattam, hány éves lehet, s megállapítottam, hogy harmincas évei végén járhat.

Valahonnan lábdobogás, beszélgetés zaja szűrődött felénk, érthetetlen, pergő beszéd, egy mondat vagy kettő. Mintha valaki kérdezett volna, de meg sem várva a másik válaszát, nyomban hozzátett volna valamit, amitől a kérdés elégtelenné, megválaszolhatatlanná lett.  Szóváltásnak tűnt, de akkor, hol a másik fél? - indulatoktól terhes, mégis üres és súlytalan, akár egy kereplő hangjai. A szemhéj finom bőre látni engedte a szemgolyók riadt mozdulását, a szempillák rebegtek ― sűrű, fényes pillák, akár egy gyermeké ― a száj körüli fájdalmas ráncok mélyültek. Elfordítottam a fejemet, mert biztos voltam benne, hogy felnéz. Megborzongtam. Kívántam is, hogy lássam a tekintetét, meg féltem is tőle. Honnan tudtam, hogy a távoli perlekedőnek, és a fekete-fehér galambkormoránnak köze van egymáshoz? Megrémültem, talán elragadják tőlem, még mielőtt megfejteném, még mielőtt közös dolgunkat – miféle dolgom lehet nekem ezzel itt? – együtt elrendeznénk, még mielőtt... megmenteném... De kit? Ugyan kit? A karnevál e szánandó rekvizitumát, aki inkább gyűlöletet és undort kelt bennem? Aki a nemnélküliség gyötrelmét farsangi jelmezzé silányítja, kérkedik, miközben nyilvánvalóan valami szégyenletes és nevetséges helyzetbe keveredett, mert csakis az állhat menekülése és mimikrije hátterében! Kit akarok én védelmezni? Ezt a mohó transzvesztitát, mert ki más lehet, akiben az életszomj állandósult aktuséhség, aki gyermekeket zaklat, kisfiúkat, s most megérdemelten vált maga is üldözötté. És lám, még mindig állhatatosan hirdeti a megvalósult és megfordíthatatlan tényt, a maskarádé és maszkírozás, a transzszexualitás és travesztia beteljesült ünnepének tényét. Újra éreztem az undor kesernyés, pállott savanyúságát a számban. Eh, köpni kéne.

A mögöttünk kanyargó sikátor egyik épületének ajtaja tompa dörrenéssel zárult. Az árnyékba borult árkádok alatt, az emeleteket tagoló ballusztrádok, boltívek, és a karcsú ablakok közötti légies oszlopdíszek közül, a házak csipkehomlokzatáról állhatatosan porlik a nyirkos vakolat. Belerakódik a repedésekbe, mint a púder az öregasszonyok ráncaiba, aztán odaengedi hámrétegét a nedves tengeri szeleknek. Időtlen idők óta folyik a levetkezés, az enyészet pílingje. A haldoklás, a megsemmisülés is mozgás, egyedül a halál nem az. Vagy mégis? Mozgás a számunkra már láthatatlanban?

Képtelen voltam elhessegetni a képet, méginkább a képhez tartozó hangot, mely minduntalan vizsgálatom ingerlő tárgya elé tolakodott. Egykori munkatársam, T. hangját hallottam, amint a gyengédség és bizalmasság zavarhatatlan burkában, rólam elfeledkezve, férfi kedvesével társalog. Csak a távoli szeretőre figyelt, könnyelműen kizárt minden mást, a lelepleződés félelmét is, hogy amannak egyetlen rezdülését se mulassza, hogy az áhított jelenlétet minél teljesebben felidézze. Napi bevásárlásról beszéltek pedig, hétköznapi dolgokról, árakról és beszerzési forrásokról, mégis a bensőségesség sokatmondó csendekkel tűzdelte, végletesen átalakította a mondatok hétköznapi dinamikáját. Zavarban voltam, de éppúgy nem voltam képes észrevétlenül odébbállni, akárcsak most. Úgy véltem, birtokolnak valamit, valamit, amire én csupáncsak vágyakozom. Irigyeltem volna ezt a valamit? Dehogy. Egyszerűen szembesültem a ténnyel, a hiány tényével, meg a tulajdonlás örömteli teljességével, s egyben közelebb kerültem a hiány megjelenítéséhez.

T a beszélgetés végén lassan – olyan gyengéden, mintha még ez is ahhoz a másikhoz tartozna, aki most hasonlóan cselekszik -  letette a telefonkagylót, hozzám fordult, elpárásodott szemmel tudakolta az ügyet, mi végre is keresem. Mintha az ágyban kaptam volna rajta, az aktus utáni lehiggadás zavaros bágyadtságában. Az ölelkezés öröme túlcsordult, titkolhatatlan volt, ezért erőfeszítést sem tett, rám bízta, megosztotta velem, ami engem nyelésre késztetett, és arra, hogy azt mímeljem, semmit sem hallottam, és végképp semmit sem érzek.

Sír? Vagy a ködpára gyűlt össze a szemek sarkában, s az gördül alá, az reszket tétovázva az állcsúcson, mielőtt lehullana?   Már mozdultam, hogy zsebkendő után kutassak, de mégsem. Hogy is mehetnék közelebb, elrebbenne egyetlen mozdulatomra. Hogyan, mivel magyaráznám a bizalmasság indokolhatatlan mozdulatát. Hiszen nem gyermek. Ha az volna, talán nem tétováznék. Vagy mégis? Hogyan léphetnék ki magam a védőburkából meggondolatlanul, hogyan sérthetném fel az övét a fájdalom egyetlen, alig észrevehető jelére? Ha sír, hát sírjon. Azt sem bánom, ha üvölt. Szenvedjen. Mindenki szenved.

Néhány galamb ereszkedett közénk. Az egyik éppen a fejem felett írta le landolás előtti körívét. A lélegzet bennem szakadt a hirtelen undortól, a viaszos toll érintésének félelmétől. Attól kezdve fél szemmel zsákmány körüli táncukat figyeltem, a verekedést a falatért, a látszólag összetartó kettőt, akik a harmadik kiszorítására törekedtek, végül a győztes egyet, amint a túlméretes hulladék eltüntetésén fáradozik. Menjetek, hess, hess! Csak a szememmel űztem őket, de hiába, maradtak, míg dolguk végére nem jártak. Az egyik robosztus volt és durva, erős csőrrel, kéjjel hadakozott egyszerre kétfelé. Amikor talált, s a megtámadott odébb rebbent, felborzolta toroktollait, begyét düllesztette. A vad germán. Így neveztem. A másik, a kurtizán, ravasz és könnyed. A három közül a legszebb, a nyaka körül fénylő pettyek kalárisa, türkiz, lapis-lazuli ragyogás a háttollakon. Küzdelem közben is táncolt és csábított. Eleinte együtt a legkisebbel, a törpével. Talán púpos is, mind közül a legotrombább, a legjelentéktelenebb, mégis a legbölcsebb, aki először ismeri el, hogy veszített, s odébbáll. Rögtön, miután a kurtizán is ellene fordult. Félreállva rosszkedvűen rendezgette jelentéktelen tollait, s közben félrefordított fejjel leste a másik kettő táncát, mely talán szerelmi légyottá fordul, ha nincs ott a konc.