Hiszek a csodában. Mert mi a csoda? Valami hihetetlen, ami betör a hétköznapok rendjébe, de mégsem feszíti szét a létezés kereteit, hanem megtölti egy rendkívüli tartalommal.
A csoda természete éppen az, hogy ritkán történik – de történik. Igen.
Kilöktem magamból a fájdalmat. Tulajdonképpen nem volt nehéz. Csak egyetlen nagy, elszánt nyomás. Felhúzott térddel, széttárt combokkal feküdtem, majd begörbültem, kipréseltem magamból, kirepedtem, a bomló magzat meg kifordult belőlem. Éreztem, hogy ragacsos-nyúlós, medúzatestű, nyálkás-hideg. Á, áááá! El innen, mielébb! Öklendezve belevágtam a pattant zománcú kék bádogvödörbe. Kerestem valamit, szakadt törölközőt, ócska ruhát, hová törölhetném a kezem, de mindent sajnáltam, még a kilökött rongyot is, még a lyukas bádogvedret is. Mindjárt kiöntöm. De hová, hová öntsem? Belebámultam a vödörbe, de már nem volt benne, már nem volt sehol. Körülnéztem rémülten. Hová lehetett, hiszen az előbb még éreztem a súlyát a tenyeremben, fájt, majd’ leszakadt tőle a csuklóm. Az elébb még összeragasztotta az ujjaimat is, alig tudtam elválasztani egyiket a másiktól.
Tán mégiscsak él még, s kimászott a vödöraljáról, felmászott a falán, végigvonszolta magát a konyha kövén, a hajópadló korhadt pallóin, visszabújt az ágyamba, s csak arra vár, feküdjek le ismét, hogy visszabújjon belém, hogy tovább növekedjék méhem biztonságában. Taknyos nyomát kutattam, merre mászhatott, hol araszolt. Rohantam a szennyes ágyhoz, felforgattam a paplant, párnát, letéptem a lepedőt, minden egy merő vér, bűz, izzadtság. Még az ágy alá is benéztem, de sehol, sehol. Csak a szagát éreztem még sokáig, meg a kezemen a nyálka tapadását, s valami égő érzést. Azért sokáig dörzsöltem mindkét kézfejemet, az ujjaimat, az ujjaim közét, vérvörösre keféltem súrolókefével, hypós vízben áztattam, közben szagolgattam, átüt-e a bűz a fertőtlenítő maró szagán. Forró vízzel is próbálkoztam, a bőröm fel is hólyagzott, jeges vízzel hűtögettem aztán, hóba mártottam, úgy gyógyítgattam. A körmöm alá nyúltam egy hatos szeggel, véresre piszkáltam mindet.
Már nem is tudom, mikor hagytam abba a kézmosást, körömtisztítást. Egyszerre ott találtam magamat a bevetetlen ágyon. Nyár volt. Hanyatt feküdtem, felbámultam a szúvas gerendákra, de semmi, semmi sem jutott eszembe a vájatokról, vésetekről, a sokéves kíméletlen porról, a szél behordta sárga homokról, mely beletapadt a halott fa erezetébe, s feszítgette, vájta, helyet adott mindenféle nyűnek, a trágár enyészetnek. Lebegtem. Luftballonlét. Legyen ez már így ezután. Nincs nappal és nincs éjjel sem többé. Nem fájnak a lélek felfekvései.
A tárgyak hagytak el legelébb, de csak legyintettem. Csorba minden, akár az egész élet! Nevettem. Szemétre veletek is! Sokáig grimaszoltam a tükör előtt, a fenekemet fordítottam szilánkcsíkosra repedt üvege felé, megsokszorozott, úgy fricskázott, erre meg szamárfület mutattam neki. Bolond, bolond tükör, még ha a szívembe lőtted volna a szilánkjaidat, az sem ártana nekem.
Milyen könnyű azóta a járás! Mert nem emlegettem másként azt a napot, csak így: azóta.
Hány év telt el így? Sok, nagyon sok, de hogy pontosan mennyi... Amikor egyre feledékenyebb lettem belekarcoltam az ajtófélfába körömollóval: született, ekkor és ekkor, meghalt: év, hó, nap. De így is halványodott. Egy napon aztán bármennyire meresztgettem a szememet, már nem tudtam kivenni az írást.
Aztán az állatok hagytak el, a macskám, a kutyám, végül a madarak. Valahogy eltemettem őket, elkapartam - mélyebbre, mélyebbre, de nehezen ment, kemény volt a föld, s az ásómat visszalökdöste a minek - nem jegyeztem meg hová. A madarak halott testét a hó betakarta, tavaszra már alig maradt belőlük valami. Egy-egy szárnytő, farktoll csupán. Néma volt a kertem, elhallgattam én is. Csend, csend, akár a végső, örökké tartó csend. Na és? Mind ezt a csendet kapjuk végül, örök mosollyal szemlélnénk, ha el nem enyésznénk előbb. Levelet írtam. Égessetek el, s hagyjátok a kemencében a hamut. Nem kell az senkinek, nem ér az semmit. Ha vegyül is, miért bánnám! Salak, korom, hamu, por és szemét. Nem akarom, hogy megérintsétek halott homlokomat. Azt már végképp nem bírnám elviselni. Hideg az érintésetek, csak magatokat simogatjátok forrón. De mindez már nem fáj nekem. Év, hó, nap óta. Mióta? Az időmalom megkergült, őrölt bolondul. Szemet, ocsút, mindent egybe, semmit sem kímélt. Egyre gyorsabban, egyre sebesebben.
Írta: Donnaquijote, 2009 decemberében
„- mert tudom, az ezeréves múltad nem lehet feladni.”
Egy este – vagy reggel történt? keltem vagy feküdtem? – zajt hallottam a fejem fölött. A szemhéjam izmai alig engedelmeskedtek, forró ólom folyt a szemgolyómra, álom, ébrenlét határán. Ezek voltak a nap legnehezebb pillanatai. A rosszkedv befurakodott ezekbe a pillanatokba, savanyú volt, hányásszagú. Ilyenkor visszaemlékeztem arra az időre, amikor még éreztem valamit. Néha álmodtam is, vergődtem az álomhálóban, hogy kiszabaduljak, mert fojtogattak, hasogattak, felhasították a mellkasomat, meglékelték a koponyámat, mindenhová behatoltak, hogy emlékeztessenek. Nekem nincs múltam. Nem kell. Lerázom magamról markolását. Le én! Nem akarok múltat, fáj a jövő is. Csak a jelent viselem még kénytelen-kelletlen, lélegzetvisszafojtva, úszom benne, lemerültem, vigyázok, fel ne merüljek, de vizet se nyeljek. Azt sem akarom, hogy észrevegyétek. Minek a sok válasz nélküli kérdés.
Miféle zaj ez? Belekapaszkodtam, s kimásztam az ébrenlétbe. Egy egér volt. A fejem felett megállt, rám bámult apró gombszemével, aztán iramodott tovább. A sarokban nedves földkupac jelezte, hogy a korhadt padlót kirágták, s akár a vakond feltúrták a földet. Ragacsos egérfogó pasztát vettem, kartonra kentem, s letettem a kupac mellé. Valaki mondta, hogy a legbiztosabb módszer.
A sivítozására ébredtem. Ijj, ijj, ijj, ijj, ijj, ijj, aztán csend lett. Ilyen könnyen belátta, hogy vége? Ilyen könnyen feladta? Elaludtam megint. Arra ébredtem, hogy valaki megérinti a homlokomat. Lázas lennék? Ne, ne még, ne vedd el a kezed – ezt akartam mondani, de nem mondtam, hiszen nem mondtam azelőtt sem soha. Mindig megelégedtem a pillanat örömével, a következőt szemérmesen elengedtem. Sohase kértem többet. Talán attól féltem, hogy úgysem kaphatnék többet. Résnyire nyitottam a szememet, hogy lássam a kéz tulajdonosát. A nevelőanyám volt. A takarót igazgatta rajtam, begyűrte a lábnál körbe-körbe. - Egy palack forró víz, az kéne, hogy felmelegítse, ugye Anica? – kérdezte ugyanazzal az aggodalommal, ahogyan régen is. Mikor is? A nagyanyám nem válaszolt, a port törölgette elszántan, mintha a dühét felszívhatnák a rendteremtés mozdulatai, elvinnék a keserűségét. Aztán levette a függönyöket, egyiket a másik után, hajtogatta, sarkát a sarkához, élét az éléhez, vitte kifelé a karjában billegő ruhatornyot. Serényen feltekerte a szőnyegeket, s egy vödörből vizet öntött a padlóra, letérdelt, súrolókefével dörgölte. Szabályos íveket rajzolt, a koszlott, habos víz menekült a kefe elől. A húga is mellé térdelt. Elszántan súroltak, hibátlan, örökritmusban. - Mondtam nektek, vigyázzatok! Ugye, hogy megmondtam? Mondtam, hogy a lánnyal még történik valami! Dédi a piros fotelban ült, valami ócska pokrócba burkolva, a lábát felhúzta, hogy ne zavarja a lányai munkáját. Azok a forrástiszta szemek! Hozzájuk beszélt, de közben engem vizsgált, le nem vette rólam a tekintetét – Haragszom a lányra – mondta panaszosan. - Ugyan, anya! – hárított fájdalmasan a nevelőanyám. Mintha azt mondta volna: Még te is bántod? Minek?
De Dédi csak dohogott tovább, s engem bámult.
Azt akartam mondani nekik, hogy véget vessek a kellemetlen beszélgetésnek: A Dédi már régen nem él. Meghalt kilencvenhárom éves korában. Nem emlékeztek? Együtt mentünk fel Icuval a ruháiért a Hárshegyre. Agy-érelmeszesedése volt szegénynek. De kilencven éves koráig, akár a beretva, úgy fogott az agya. Mindenre emlékezett. Még Kossuth Lajos temetésére is, még arra is melyik lovon milyen pántlika volt, meg arra, amikor a Fedák Zsazsa...
Csodálkoztam. Egyetlen szó sem hagyta el a számat, mégis, mintha értették volna, összenéztek, összekuncogtak, de nem hagyták abba a súrolást.
Akkor jó, gondoltam megnyugodva. Akkor bebújok még egy kicsit a paplan alá. Nem mennek el. Ezek már nem mennek el. Icu aludhatna velem, mint régen, a nagymama meg Dédivel a másik szobában, a kinyitható rekamién. Milyen jó, hogy azt megvettem, mennyi eszem volt! Na, minden rendben már ezután. Ha ők ápolnak, meggyógyulok.
Aludtam megint, édesen, mint még tán sohasem. A párna puha volt a fejem alatt, mint lágy emlők, biztonságot adó, tápláló, a takaró könnyű, és meleg, a lábammal a forróvizes palackot hengergettem – Icu csak odatette valamikor -, a nyál kicsordult a szám sarkán.
Az ágyamnál álltak mindannyian. A nagyanyám vállán ült az egér, mosakodott, törölgette a bajuszát. Nem szóltak, de tudtam, hogy menni készülnek. Ne, ne még! Hengerítettem a takarót: - Kelek már, öltözöm! Nem, még nem! Még csak most jöttetek. Annyi évig távol voltatok, már csaknem belehaltam. Máskor nem mondtam volna ilyet, de akkor mindent megpróbáltam, hogy visszatartsam őket. - - Icu, Icu! - A keze után kaptam, hogy megragadjam, ne engedjem. Újra fölém hajolt, de nem nézett rám, a takaróval babirkált megint, begyűrte a széleket. Nem akarta, hogy lássam az arcát, talán szomorú volt. Hirtelen csukódott az ajtó, s akkor levetettem a paplan szorítását, csiba, te, s kiugrottam az ágyból. Éreztem a padló nyirkosságát, még nedves volt, hiszen csak elébb mosták fel! Akkor hol vannak, hová tűntek?
Feltéptem az ajtót, kirontottam a hidegbe. Már mindhárman az utcán voltak. A nagyanyám az anyámba karolva. - Sose szerettétek egymást! – üvöltöttem utánuk. Az anyám megállt, hátranézett. Mintha valami szomorkás mosoly volna az arcán, bocsánatkérés, vagy afféle - de túl messze voltak már, nem láttam jól. – Icu! Icu! – üvöltöttem. - Hát te is elmész? Nem fordult vissza. Dédivel beszélgettek valamiről elmélyülten, azt hiszem, már nem hallotta.
Miért, miért nem futok utánuk? Álltam a kapuban odagyökerezve, markoltam a kapufélfa jegeces vasát, hozzátapadt a tenyerem: - Bubu, Bubu! Ez is utánuk szökött – gondoltam kétségbeesve. A saroknál még két férfi csatlakozott hozzájuk. Ők be se jöttek. - Később, később! – Az alacsonyabb, köpcös hangja volt. Nem láttam az arcát, de tudtam, hogy ő az. Mindig a távolból biztatott, s meg kellett értenem. Ez volt az egyik feladat. Valahogy mindig sikerült üzennie. Most is: Később, később. Ha megérintem a homlokomat, mintha őt is érinteném. - Később. Később...
Írta: Donnaquijote, 2009 decemberében
„olyan vagyok, mint egy határt nem tűrő hártya, ami két bot között kifeszítve áll, és még vannak ugyan határai, amíg nyújtható, de már szakad, felszakadt, mint egy szűzhártya, és nincs értelme feszítgetni, hisz a végtelennél is végtelenebb teret is magába tudja fogadni,
sőt, ott lebeg a botok között a kifeszített éjjeli égbolt.
a kád már vár.
azt hiszem ez is egy olyan pont, amikor helyrehozhatom az elvékonyodott szálakat. az érzelmek és bizalmak rostjaiban.
most nincs hátra arc és arctakarás. itt a párnák között
talán még eljátszhatnám a Vakot, de lassan majd hajnalodik és világosban már nem látni a csillagokat szabad szemmel.
Bizony, akkor és most sem jött el az idő. Mondhatnám, hogy ezek csak lázálmos illúziók, de érzem más van itt, forró testek, kihűlésben álló időkiesések, tolongásai az emlékeknek… és nagy ürességek. Álmaidban újra és újra át kell éljed, ami volt, és nem téged látogatnak ,hanem te másokat, egy hártyán át nézed őket, rád néznek, de csak mintha az egér lett volna, vagy a padló akaratlan roppanásai… csak a szél… Elkezdem olvasni, és azon gondolkodtam, ez nem lidércnyomás. Olyan jól összeválogatott szavakkal és mondatokkal láttattad a borzalmakat, az őrületbe-mászást, hogy üvöltenem kellett belülről. Megjajdultam, de nem féltem, hanem úgy éreztem ezek után nem kell szégyelljek semmit se, semmit, amit gondolok és leírok. Többet kellene erről írni(?), mert ha így van belül, akkor ezt ki kell lökni, vagy a leírásával magunkhoz engedni (minden régi félelmet és sötétséget is, ami néha csak azért fekete, mert a nap túl messze, pedig ott van, csak az árnyék mégis több fényt nyel el), hogy az által szűnjön meg egy kicsit égetni...
Egy versben ennyi lapulna, orvul várna rád, és ezt cibálná ki belőled, mindezt? Ha az ember rájön, hogy milyen nagy teher, és már nem édes teher az írás, megrémülne. Ahogy már sokan kimondták előttem, nem írni fájdalmasabb, mert az író ha nem ír, akkor baj van, az sokkal kínzóbb. Baj volt bennem is és köröttem is két hónapig, de múlik… akkor múlik, amikor már azt hiszem vége, és nem is gondolnék már semmi tisztulásra… látod, megérinti valaki a homlokom, és jobb lesz, de… erre magam is képes vagyok, magunk is azok vagyunk.
Annyira köszönöm neked, hogy visszaadtad ezt az idegen ismerősséget, ezen a szép havas napon, és adtál kedvet újra továbblépni. Jó összefűzni a lelkünket. Mindig meglep, amit szülsz belőlem, amit leírsz sorokba szorítva, hagyva neki, hogy árnyékként vetüljön ránk, és mégsem félni. Nem félek már.
((Nagyon ötletes a fájdalom leírása, mint egy szülésé, és jó fogás a kizökkentő mondatok közbevetése, hogy ne menjen el másfele a történet))
„Azok a dolgok, amelyek pénzen megvehetők, nem lehetnek igazán értékesek.” (ismeretlen)
Drága T!
Gondolkodom. Mit is jelenthet az urbánus lét, pontosabban mit jelenthet Neked ma a V-V-Sz alkotta íven a három kisváros. És természetesen K, bár utóbbi számomra sokkal inkább vidéki környezet, ezért is érzem ott magam olyan jól – többek között. V engem is vonz, boldogan laknék ott, persze nem a város közepén, hanem valamelyik csendesebb részén. Sz számomra közömbös, akár N. K-ét is értem: a szülői ház, a szeretettek élő emlékével, a Balaton mindenévszakos szépségével azt üzeni, vannak örök, vagy csaknem örök dolgok, s ez talán egy materialista számára is vigasztalást jelenthet a múlandóság és romlandóság számtalan bizonysága mellett és ellenére. A régi ház megújulása, s mindaz, amit megifjodva, felüdülve még ezután kínál arról is szól, hogy a régi is újjá lehet, a romlandóság legyőzhető – csak erő és szándék kérdése. K a múlt és jelen örömeinek összekapcsolása, emlékek kaleidoszkópja és új felhőtlen napok ígérete. Az ilyen helyek arra is képesek, hogy kipergessék múltjukból a rosszat és feledhetőt, s megtartsák, amit megtartani érdemes, ahogyan a szél kifújja a szemből az ocsút, s elénk pereg a jó. Reggel azt mondtam, családi bázis, s komolyan gondoltam, talán komolyabban, mint hinnéd. A mi korunk egyik legnagyobb bűne, hogy a kapcsolatokat közönnyel izzé-porrá zúzza. Szimbolikus jelentősége lehet egy olyan épületnek, ahol legalább a találkozás esélye megmarad, ráadásul egy olyan időben és térben, a pihenés napjaiban, amelyben könnyebb észrevenni a másikat.
Mikor veszítettük el a nagyobb családhoz tartozás örömét, biztonságát, vagy egyáltalán az összetartozás megtartó erejéről mikor is feledkeztünk meg? Te persze Drágám előhozakodsz a tulajdonviszonyokkal, én meg megint azt mondom, nem, és állítom, hogy az emberi lény intimitásigénye a meghatározó, s hogy egy egyszerű képlet – hogy kizárólag két különnemű egyed egyesüléséből születik az új egyed – már eleve meghatározza a monogám házasság lehetőségét, sőt igényét is előre vetíti. (Nem szívesen gondolok itt a klónozás rémére, mely ezt a tényt, ha felszakadnának a végső morális gátak, semmissé tenné.) A lényeg az, hogy míg Te egyoldalúan a társadalmi-gazdasági aspektust hangsúlyozod, addig én az általános emberire, az ember elementáris alapigényeire teszem a hangsúlyt – szintén egyoldalúan. Pedig, mindkettő igaz, és mindkettő hat, s hogy melyik milyen mértékben, az koronként, társadalmanként változik.
A témáról folytatott eszmecserénket akár értelmetlennek is nyilváníthatnánk, ugyanis az álláspontok egy tapodtat sem közeledtek, új információkat nem gyűjtöttünk, de közben annyi mindent lehet mégis átgondolni, talán átértelmezni, s olyan jó csevegni, akár bolondságokat is mondani. Miért? Mert közben mindent beragyog az együttlét derűje.
Az urbánus topográfia, struktúrák és urbánus helyzetek, s mindezek ellentettjei ilyenkor felszívódnak, a középpontba a lényeg kerül: te és én, a kapcsolatunk, mely mindig össze- egymás felé tart, amikor együtt vagyunk. Úgy tűnik, kizárólag ilyenkor fejlődik a közösségünk. Ilyenkor közömbössé válnak, pontosabban helyükre kerülnek – vagy csak én hiszem így? – azok a kulturális-eszmei struktúrák és tartalmak, melyeket mindketten magunkének vallunk. És ez így jó. Csak Te vagy és Én vagyok, s még inkább MI vagyunk. Most ismét, kapcsolatunk során nem először, megmérettetik a MI. Hogy hol tart a két összetartó élet. Összetartó-e egyáltalán, s milyen erővel, sebességgel haladnak. Létrejön-e a végső találkozás, melyben végre megszületik a teljes egység, vagy akik azt hitték, egymás felé tartanak, elhaladnak, netán -száguldanak egymás mellett. Óriási a tét. Az ember egyetemes magánya végleg le nem küzdhető, mégis, a kegyelem vagy a bölcs anyag, a törvényszerűségek és véletlenek állandó küzdelmében – hacsak a pillanat töredékéig –, képes megszülni a teljességet. Egyetlen ilyen pillanatról tudok, arról, melyben két magányos ember eggyé lesz.
Gondolkodom, mit is jelent számodra a városi lét, és azt hiszem, sejtem. Hosszan írhatnék arról, hogy feltehetően milyen környezeti-társadalmi hatások formáltak „urbánussá” legalábbis ennek kisvárosias értelmében. A kisvárosi biztonság, kényelem, viselhető zaj és nyüzsgés értelmében, mert ez bizony mást jelent, mint az én fővárosi tapasztalataim. Engem gyermekként a félelem csaknem megevett, és a magány velem nőtt, szinte a bőrömmé vált. Csak a d-i gyermekévek oldottak le belőle valamennyit, a vidéki idill, melyben a természet minden szélsőségessége ellenére barátinak és egyértelműnek tűnt, szemben a nagyváros kiismerhetetlen és veszélyes voltával.
Egy novemberi estén egyedül ballagtam a csípős ködben. Másodikos voltam, cipeltem a hátitáskámat, és már felértem a Bimbó útra, így azt gondoltam, a nehezén már túl vagyok. A szürkületből hirtelen sötét estébe hullottam. Féltem. Alig láttam a sűrű ködben a ritkás lámpák fénykörét. Akkor egy kocsi állt meg mellettem, s egy férfi – nem néztem rá - azt mondta, szálljak be, hazavisz. Nem tudtam, hogy aki megszólított, angyal volt-e vagy ördög, de rohantam lélekszakadva hazafelé.
Míg a (kis)város számodra többnyire kellemes emlékeket, derűs gyermekkort és ifjúságot, a biztonságot idézi, számomra egészen mást jelent. Ma is úgy van: inkább élnék egy tanyán, mint egy lakótelepi lakásban. Azonban időközben a városi és vidéki lét között különbség egyre cseppfolyósabbá vált, általános urbanizációs folyamatok zajlanak körülöttünk.
Először Angliában tapasztaltam, hogy a kisváros mindannak birtokában volt, aminek a nagyváros – a falu kisméretű kisvárosnak tűnt, fejlett infrastruktúrával, szinte teljes körű szolgáltatásokkal. Ez a tendencia nálunk is, természetesen a folyamat sokkal lassabb. Ez ellen nincs is kifogásom. Ami riaszt, az a tömeg, s a vele járó elembertelenedés, és a hulladék, amit ebben a tömegben a város képtelen kezelni, s így a vele járó szennyezés.Tömegben az egyén egészen másként viselkedik, elveszti egyéniségét, elidegenedik, beolvad, sőt atavisztikus tulajdonságokat produkál, és ezeket még csak nem is észleli. Ami a hulladékot illeti, az sem csupán materiális, hanem mentális-morális-kulturális stb. természetű.
De vitánk nem vita, s gyanítom, az urbánus-vidéki ellentét csupán látszat, a mostani konfliktus valami mást fed. Talán nem is ellentétet, s nem is az érdekek különbözőségét. Valami mást, amire biztosan rájövök előbb vagy utóbb. De nem is erről akartam írni Neked, hanem csak beszélgetni akartam Veled. Átnyúlni téren és időn, s elérni Hozzád. Mert ez a legfontosabb. Létrehozni azt a kivételes közeget, mely létrejön a gondolkodók és egymást szeretők között, vagy az író és olvasója között. Kísérletet tenni arra, hogy magányomból kilépjek, s bíztassalak magányodból lépj ki, s míg gondolataimat olvasod, legalább a lelkünk fonódjon össze. Mennyire vágyom eggyé lenni Veled!
J
Ha most, mikor oly érthetetlenül nehéz a szívem:
Valaki jönne és karonfogna szépen, szelíden -
Nem is karon, csak kézenfogna, mint árva gyermeket a másik
És sétálnánk napnyugtától a legelső csillagsugárig!
Valaki, akinek most nem volna gondja semmi másra,
Csak arra, hogy én szomjazom csendes-szavú vigasztalásra –
Aki jönne mellettem főlehajtva egy órácskát hallgatagon
S a hallgatása azt mondaná: panaszkodjék, én hallgatom.
Újat nem mondanék, tán inkább ezerszer elmondottakat,
De új volna így, ily zavartalan-ketten az esti ég alatt –
Egy óráig, amíg a csillag felragyog és reánksugároz:
Nem volna köze semmi máshoz, nem volna közöm semmi máshoz.
(Reményik Sándor: Csak egymáshoz )
Drága J!
Tudom, nagyon súlyos dolgokat követtem el ezen a héten, most mégis nagyon bizakodó vagyok, hogy rendbe tudjuk hozni szétzilált lelki életünket. Én biztos vagyok magamban, tudom, hogy mit akarok, és azt is tudom, hogy csakis Veled akarom. Ha ez nem teljesülhet, a vegetáció az egyetlen lehetséges perspektíva. Azt hiszem, hogy Neked sem lehet vidám perspektíva, ami vár, ha nem lépünk a közös élet útjára, és ez engem külön fájdalommal tölt meg. Ne tegyük! Azt szeretném, ha egyetértésben közös akarattal együtt élhetnénk, és tudom, hogy ezt képesek is vagyunk elérni.
Az urbánus létemről, amit írtál, az igaz. Hajlandó vagyok lemondani róla, a gondolat elfogadásához azonban időre volt (van) szükségem. Az elemzésedet azonban elfogadom, és nagyon jólesett hallani, azt is, hogy hogyan lehet ellensúlyozni a hiányérzetemet. Belátom, hogy az egybekelésnek ára van, ezt az árat meg kell fizetnem nekem is. És meg fogom fizetni, mert tudom, hogy sokkal többet nyerünk általa, és a nyereségünk közös lesz.Úgy-e így lesz, Drágám?
Nehéz válság volt a mostani, mondhatni szakítópróba. Majd még én is meginogtam, majdnem elhittem, hogy a körülmények győzhetnek felettünk. Ma már nem hiszek ilyet. Szerencsére mondtad egyszer, hogy ne engedjelek elmenni akkor sem, ha menni akarsz. És én nem engedhetlek el. Hidd el Neked is így lesz jobb. Nem akarom, hogy szomorú magányban élj, és azt sem, hogy más valakivel. Nem hinném, hogy a Dóra el akarna bennünket választani, van őneki férje, az apuci csak egy kis kényeztetés erejéig szükséges neki. Szerintem, nem kell semmi rosszra gondolni.
Drága J-om!
Ne gondolj arra, hogy azok előtt, akik hozzám tartoznak, nem vállalnám az összetartozásunkat, ez nem így van. Akik azonban hozzám tartoznak, azok a gyerekeim, a testvérem és az ő családja. Azt viszont nem akarom, hogy a régvolt feleségem méregessen, erre semmi szükség. Legjobb, ha nem kap semmi információt. Csupán ezért gondoltam, hogy nem szerencsés dolog pénteken eljönni P-ra. Ha nem így gondolod, bátran mondjad.
Nem lesz a halál úr mirajtunk - ezt írtad egy idézetedben. A gondolatban sok-sok dac, sok-sok akarás van. És ez jó dolog. Segít az embernek felállni akkor, ha leverték. Téged is levertek - már többször is - és engem is. Most különös esélyünk van arra, hogy mindketten felálljunk. Én erősen hiszem, hogy a felállás mindkettőnknek az, ha kitartunk egymás mellett. Ha az egyikünk csügged, a másiknak bíztatnia kell - tarts ki!
Bizonytalan világban élünk, és magunk is elbizonytalanodunk időnként. Félelmeink vannak, amik gyötörnek. Keressük azokat a megoldásokat, amik egyszer már beváltak. A bizonytalanság zaklatottá tesz. Nem bírom a bizonytalanságot. Várom már, hogy végre biztonságban érezhessem magam. Ezt a biztonságot Te jelentheted nekem. Úgy-e, Te is így akarod! Engedd, hogy szerethesselek!
T
Én Kedvesem! Annyi mondanivalóm volna ma számodra, hogy szinte fojtogat, s végül mégis elnémít. Még írni sem tudok. Ha itt lennél is mellettem, ma szótlan maradnék. De a testbeszéd segítene, tudom, a közelséged oldaná szorongásomat. Betakaróznék Veled, s csendben megpihennék melegedben, míg meg nem nyugodnék, el nem szenderülnék. Ez a kevés szavú vers szól most helyettem:
Körülötted bolyongok
Belső zsebedbe bújva
lehetne élni szépen
dobogós boldogságban
halálig szívverésben.
(Szécsi Margit)
Azt ígértem nemrég, füledbe súgom minden titkos álmom. Egész lényem hadd legyen Tiéd - ma ezt, s hiszem, hogy holnap is - csak ezt kívánom!
„Az első lépés azon az úton, hogy az ember erős legyen, abban áll, hogy az ember magának bevallja saját gyengeségét.” Paul Tillich
„Választanunk kell a másik és a magunk szeretete között. Ebben áll a nagyság próbája, mely megkülönböztet a többiektől, és eggyé olvaszt velük.” Tatiosz
Drága T!
A közigazgatásban már megkezdődött a kampánycsend. Ma talán egyszer szólalt meg a telefon, tehát már az újságírók is leszoktak rólunk. Ki hitte volna, hogy ezt fájlalni fogom valaha! Tegnap délután az M H még megbízott valamivel, persze SOS, ahogyan szokták, azt elintéztem, azóta gyakorlatilag nem volt teendőm. Mindez sokkal fárasztóbb, mint az egész napos hajrá.
Gondolkodom, ábrándozom, vágyakozom és türelmetlenkedem, mert az idő lassan múlik. Többedszerre megállapítom, hogy meg kell tanulnom várakozni. Biztosan ezért kerülök újra meg újra olyan helyzetbe, mely megállj parancsol sürgető vágyaimnak. A vágyott dolog – lehetett az imént karnyújtásnyira – egy pillanat, s továbbsodródik a jövőbe, még mielőtt megérinthetném, megragadhatnám, s újabb lecke következik várakozás tantárgyból.
Mert az élet mindig oda helyezi a próbát, krízist, ahol tanulnivalónk van - erre a tényre már régen ráébredtem. Miért, hogy mégis világító lámpásom követése helyett újra meg újra a sötétben botorkálok? Pedig tudom, hogy a várakozás olyan hasznos tartalmakat teremhet, melyeket célba érésünkkor felhasználhatunk, gyakran éppen az elért cél érdekében. Sőt, többnyire éppen a várakozás ideje segít az óhajtott dolog értékének felbecsülésében. Ki vitathatná ennek hasznát? Persze, csak ha bölcsen, türelemmel várakozunk, s nem hagyjuk földre hullani ennek az időnek gyümölcstermő perceit.
Az én várakozásomban azonban gyermekes mohóság, türelmetlenség van. A kérem, kérem, sőt akarom, akarom toporzékolása, ami meghathatja, vagy felmorzsolhatja a gyenge szülőt, azonban semmit sem ér a tények és dolgok makacs valóságával szemben. Próbálom jobb belátásra bírni az akarnok gyermeket. Példákat mondok neki, s türelmesen várom, hegy ezeket felfogja, megértse, sőt akként cselekedjék. Egyszer kisgyermekként nyílásra bíztattam egy rózsabimbót. Nagyon gyengéden próbáltam lefejteni az összetapadt szirmokat, de hiába. Csalódottan morzsoltam szét a meggyötört virágfejet. Haragudtam rá. Nem akart kinyílni, nem akart sürgetésemnek engedelmeskedni. Aztán a harag átadta helyét a lelkiismeret-furdalásnak. Ő volt a legszorgosabb, ő volt, aki elsőnek engedett a parancsnak: kitárulkozni, belenézni a fényes világba, s engedni, hogy a világ pillantása is beléhatoljon. Igyekezete azonban nem volt elég nekem!
Akkoriban még nem tudtam megfogalmazni a rám törő fájdalmat és félelmet, de tudtam, hogy rosszat tettem. A dolgoknak engedelmeskedniük kellene, de ellenállnak. Van saját akaratuk, azaz törvényeik, s az ok-okozat valóságáról lepattan az őket fel nem ismerő akarat. Hogy lehetséges, hogy gyermekes hitem a dolgok kényszeríthetőségéről ily makacsul tartja magát bennem? Mondhatnám primitív, mágikus hitnek is, de hadd legyek kíméletesebb magamhoz. És hol van bennem a „hadd legyen” nyugalma, békéje, és az „idejében meglesz” bizalma?
De nem akarok igaztalan lenni. Van bennem ilyen béke is, ilyen bizalom is. Bimbószaggató indulatom már sokhelyütt megcsillapodott, és bár izgatottan, de várok a kinyílásra. De oly régen vágyom szeretni és szeretve lenni! Egy versben néhány évvel ezelőtt azt írtam: A késő délutánban, emésztő vágyban várakozom.
De akkor még nem ismertelek Téged. Magam voltam, akkor is, amikor kapcsolatban éltem. Még, ha magamat azzal hitegettem is, hogy nem vagyok egyedül. Ahogyan Te is, talán éveken át. De már nem vagyunk többé egyedül, s ha várni kell is, ketten várakozunk az egymáshoz tartozás biztos fészkében. Ugye segítesz nekem várakozni – ha az kell? Ugye, gyengéden csillapítod majd éhes-szomjas gyermekénem – még ha Te is éhezel, Te is szomjazol? Amikor K-én voltunk megpróbáltam felidézni a József Attila vers (Óda) Mellékdalát, s úgy-ahogy sikerült is. Pontosan így szól:
Mellékdal
Visz a vonat, megyek utánad,
talán ma még meg is talállak,
talán kihűl e lángoló arc,
talán csendesen meg is szólalsz:
Csobog a langyos víz, fürödj meg!
Ime a kendő, törülközz meg!
Sül a hús, enyhítse étvágyad!
Ahol én fekszem, az az ágyad.
J
U.i.: Elolvastam, amit írtam, s imitt-amott kissé borongós-bánatosnak tűnik. Talán csak azért, mert odakint elborult, már az eső. A szívem ugyanis alapvetően derűs: odabent, ha nem is hétágra, de süt a nap, és egy boldog rigó szerelmes hétvégi napokról énekel, olyanokat, hogy néha pirulok.
Drága T! Szerelmem, Barátom!
Érzékeny, bonyolult szerkezetű lelkem az élet legfinomabb rezdülésére is nyomban válaszol - mint az aeolhárfa a szellő lágy fuvallatára -, felzeng, mert érintették, nyugalmát felsértették. Nem teszek Alkotómnak szemrehányást, legyen bár a bölcs anyag, vagy a mindentudó Isten. (Persze az utóbbira szavazok.) Lelkem érzékeny hárfáján játszik az élet, de játszom én magam is. Átengedem a játékos szellőnek, de még a viharnak is - mit is tehetnék? -, máskor uralom, s gondolom: itt az alkotás ideje, szerezzünk, majd játsszunk szimfóniát vagy gyermekdalt, s ha kell, mert itt a fájdalom ideje: gyászzenét.
"Boldogok, akik sírnak, mert ők vigasztalást nyernek." Ez a Máté idézet kísérte reggelemet, s én újra meg újra nekieredtem, hogy ismét felfejtsem a mély mondás valódi értelmét, mely magas, mint az ég, és mély, mint a legmélyebb mélység, és szélesebb a tengernél, és hosszabb a leghosszabb útnál. Az üzenet legfontosabb mondanivalója számomra, hogy az már önmagában boldogság, hogy tudunk sírni, hogy szívünk képes érezni és átérezni, együttérezni. Tudunk sírni másokért, másokkal, de néha önmagunk felett is sírnunk kell. De itt nincs vége, mert a fogékony szív és értelem értelmezni is képes, s a bölcsesség, a belátás megszüli a vigasztalást. És ma Nekem az örömre van okom, nem a szomorúságra, az öröm ideje van itt, a közeli beteljesülés ideje. Aggodalmaim és fájdalmam, most „rókák a szőlőben” tolvajlásukat tűrnöm nem kellene.
A tiszta öröm erőt ad, az örömmel teljes, boldog személy maga örömforrás, melyből a környezet meríthet. A szomorúság, a fájdalom gyengít, és erőt von el a környezettől. Mégis van „jó szomorúság” és hasznos „építő fájdalom”. Ennek kohójában gyakran emésztő tüzek égnek, de a művelet végén megjelenhet a salaktól megtisztult érték, a létrehozó és a közösség hasznára. Tulajdonképpen ekkor ismerszik meg a fájdalom természete, haszna avagy haszontalansága, értelmes vagy értelmetlen volta. Létrehozott-e valami értékeset vagy terméke csupán salak.
Az öröm és a fájdalom, s velük minden emberi érzelem értékét meg kell vizsgálni a közösség dimenziójában is. A közösség a kettőtől a sokaságig terjedhet. Mióta sorsunk összefonódott, számomra Te vagy az első és legfontosabb közösség, eleven és érzékeny közege közös létezésünknek, melyben magamat élem és mérem. Ennek dinamikája, tartalma még számos olyan új elemet hordoz, melyekkel még csak ismerkedem, ezért válaszaim nem mindig megfelelőek. Fényes elszigeteltségemben, magam szerkesztette aranybörtönömben igen derűsnek, sőt örömtelinek mutatkoztam sok-sok éven át. S nem is volt az az öröm éppen talmi. Számos tapasztalatból, megélt, feldolgozott fájdalomból állt, s nem nélkülözte az emberszeretetet és az empátiát sem. Azonban én adagoltam, így hiányzott belőle a spontaneitás, a szenvedély, a magam teljes átadása, azaz a teljes áldozat. De működött.
Akkor úgy tűnt, az Isten iránti transzcendentális szerelem tüze eléggé táplálni tudja örömömet, melynél sokan melegedhetnek. Akkor még nem tudtam, hogy ez a fajta szeretet nem elég sem embernek, sem Istennek, s nem elég Nekem sem. (De elég az, melyet elég bátor vagyok irántad érezni, s remélem, bátorságom el nem veszítem, mert szerelmed bátorít.) Mégis a környezetem rászokott erre a könnyű örömre, akár az édes borra, s igényelték, nem ritkán követelték jelenlétemet. Többször hallottam effélét: Én is olyan szeretnék lenni, mint a J. Mert te mindig ragyogsz!
Ilyenkor zavarban voltam, talán egy kicsit szégyelltem is magam, de árnyékszemélyiségem, sötét felebarátom ujjongott: Lám, lám… Évek teltek úgy, hogy fájdalmaimat magamba zártam, még szívemig sem engedtem, értelmemből is kilöktem, elrejtettem lelkem legmélyebb bugyraiba.
Ugyanúgy jártam el a félelmeimmel. Az első gyakorlatom nyolc éves koromra esett. Azon az éjszakán rémes álmom volt. Egy hintázó patkányt láttam, aki újra meg újra arcomnak csapódott, s én csak álltam dermedten, iszonyodva. Mikor nagy nehezen leráztam a szörnyű álom jármát, az éjszaka közepén nagyanyámhoz indultam védelemért. Fáradt volt és azonnal visszaparancsolt az ágyamba. Magamra maradtam a rettegéssel. Ráadásul ma már azt is tudom, mit jelentett az álom. Könnyű a gyermek-hinta-patkány kapcsolatot üzenetét felfejteni. Undorító, rémes lénynek álmodtam magam, hogy szüleimet felmentsem, mert elárultak, elhagytak bennünket, a lélekveremben magamat vádoltam helyettük.
A legfélelmesebb az az ember, aki semmitől sem fél, s a másik, a félelme által kormányzott ember. Ugyanis embervoltuk alapjaiban veszélyeztetett. A félelemmel, akárcsak a többi árnnyal úgy lehet elbánni, ha szembe fordulunk velük, sőt, ha szemben haladunk velük. Utóbbiban a cselekvés ereje átüti a félelem falát. Megint egy bibliai történet jut eszembe. Jézus a saját hazájában volt a legkevésbé népszerű. Az egyre ismertebb „laza rabbi”, aki tudvalevően az ács fia, igen hamar kiváltotta a szűkebb környezet ellenszenvét, irigységét, sőt gyűlöletét. Amikor szolgálata elején názáreti beszéde miatt honfitársai a szakadék szélére vonszolták, és a mélybe akarták taszítani, egyszerűen átment közöttük, és otthagyta őket.
Hát így. Ha átmegyünk rajtuk, legyőztük őket és megszabadultunk. Úgy tűnik egyik utolsó, tán legnagyobb félelmemmel küzdök éppen: a szeretet elvesztésének ősfélelemével, pontosabban az elvesztés lehetőségének félelmével. Azt hittem, hogy már annyiszor átmentem rajta, hogy nem hathat többé rám. De rájöttem, eddig nem átmentem rajta, hanem tehetetlenül átestem rajta. Mi akkor a megoldás? Az első taktikám csődöt mondott: ki akartam zárni az életemből azt a fajta szeretetet, melyben elháríthatatlanul jelen van az önátadás. Ezt már nem is akarom. Át akarom adni magam, hogy átvehesselek teljes felelősséggel. Úgy kell győznöm, hogy múltbéli tapasztalataim tanácsát elvetem, s azt mondom: bár szeretni a legnagyobb kockázat, ezzel együtt csak így érdemes élni. (Pontosabban, ezt már régen mondom és tudom, csak még eddig nem éltem meg.)
Félelmeim elől hozzád menekülök, örömödből, örömünkből erőt merítek, ahhoz a harchoz, amit nekem kell megvívnom. Azt gondolom, hogy itt a „szembenézek és átmegyek rajta” azt jelenti, hogy tudomásul veszem, hogy ez egy reális lehetőség, ahogyan a halál lehetősége is reális, de nem élünk halálfélelemben, ha egészségesek vagyunk. Meg kell kötöznöm ezt a félelmet, mert nem engedhetem meg, hogy életünk aktív szereplőjévé váljon. Nem engedhetem meg, hogy örömömet, boldogságomat megkötözze. Megígérted nekem, hogy visszatérsz hozzám, és mindig visszatérsz, ha elmész. Hiszek ennek az ígéretnek a betarthatóságában.
Az ember ugyanis hatalmas kiaknázatlan pszichikus energiák birtokában van, melyet elsősorban a szeretet – a mások iránt érzett szeretet – képes mozgósítani. Magamban, s másokban is többször tapasztaltam ennek működését. Először akkor, amikor huszonévesen öngyilkossági késztetéseim ellenére az öcsém iránti szeretet életben tartott, majd - igaz, évek alatt -, meggyógyított. Mert a lélek betegségeiből éppen úgy van gyógyulás, mint a test betegségeiből. (Ezek egyébként teljesen szét sem választhatók.) Mivel én szeretek, s engem is szeretnek, győzelmem bizonyosság.
Akit el lehet veszíteni, azt el is kell veszíteni - mondtam neked tegnap, némileg vigaszul, és a magam nyugtatására, bátorítására is. De igaz-e ez? Az esetek többségében igaz lehet, de a summás kijelentés csupán akkor hangozhat el, ha alaposan megvizsgáltuk a konkrét ügyet, s elmondhatjuk, hogy mindent megtettünk, amit tehettünk a kiváltó okok feltárásáért, a kezelésért, a kapcsolat megtartásáért. Ha azonban a másik menni akar, komolyan és elszántan, akkor engednünk kell, mert a szeretet szabad, s szeretni is csak azt lehet, aki magát szeretni engedi, aki képes szeretetünket elfogadni.
Az elveszítés azonban mindig fájdalmas, még akkor is, ha a külső szemlélő cinikusan így szól: ugyan, nem volt kár érte. De mély meggyőződésem szerint, nincs egészen érdemtelen ember, s nincs teljesen értéktelen kapcsolat sem, mert már maga a kapcsolódás is érték. Önmagában már a kísérlet maga is értékes, a magányra teremtett/született ember próbálkozása önmaga és a másik magányának feloldására. Ennek kudarca pedig önmagában elég ok a fájdalomra.
Életünk - többek között - folyamatos kapcsolati próbákból áll, amelyekben a személy önfeltárása, a másik fél általi elfogadása középponti jelentőségű. A folyamat minden elemében nélkülözhetetlen a társ, a másik fél együttműködése: Csak ha ő is akarja!
Amit e nem könnyű feladat megoldása érdekében invesztálunk - erő, remény, szeretet, bizalom, hit, önmagunk feltárása és bemutatása, álarcaink és védőöltözeteink legalább részleges le- és elvetése, az idő, mit minderre szánunk, és még sorolhatnám -, ha kudarcot vallunk, elveszett. Pontosabban, úgy hisszük, hogy elveszett. Ugyanis az ilyenformán beruházott szellemi javak sohasem vesznek el, legfeljebb másként - tanulás, tanulság, tudás -, a személy megerősödése révén hasznosulnak.
A fájdalom órájában erről keveset tudunk. Sőt, a kárfelmérés akár azzal a (bibliai) képpel is végződhet, hogy disznó elé szórtuk gyöngyeinket, aki azokat a sárba taposta. És máris támad a szörnyű szégyen, mert ostoba voltál, balek. De mindenképpen rosszul vizsgáztál emberismeretből, s jogos a gyanú, hogy önismeretből is.
Mert hátha igaza volt az elhagyónak, amikor engem - különbre - cserélt vagy otthagyott.
Igen, az ember eredendően és végérvényesen magányra ítéltetett. Még a csecsemő is magányos az anyja mellén, sőt már magzatként az. Nézd a testbörtönt és sűrű titkait, test, lélek, szellem belső és külső diszharmóniáját - csupán láthatónak tűnik a láthatatlan ember. Nézd a beszédet, az önkifejezés legrugalmasabb eszközét - hányszor nem elég, még többször félreértett a szó! A magány feloldására szánt legeredményesebb kísérletek is csak részleges eredményt hozhatnak. Egyedül élünk, és egyedül halunk meg, még akkor is, ha kezünket a legkedvesebb szorítja. Mégis, ha az egyedül élünk-halunk igazságát életformává tesszük, börtönünkre feltesszük a végső, feltörhetetlen lakatot.
Az ember embervoltát csak intim, bensőséges kapcsolatokban képes megélni a maga lehetséges teljességében - ez természetének egyik alapvető sajátossága. Ha a társadalom intim körei felbomlanak, s újabbak helyettük valamilyen okból nem szerveződnek, abba az ember belehal. Ugyanis az ember létének, s abban a megismerési folyamatnak egyik legfontosabb színtere az önismeret, s ez sem történhet a - másik - nélkül.
Egyébként a megismerésnek általában nem volna értelme a magányos ember számára. Céltalan minden a másik nélkül. Emlékszel a naplómban idézett Bergmann-mondatra? „Ahol nincs te, ott nem vagyok én sem."
Az emberiség történetében eddig a megismerés nagy erőfeszítése mintha inkább a külső világra irányult volna, bensőnk világegyetemének tán csak a peremén tapogatózunk. Amikor fájdalmadról tegnap olyan furcsa módon - hogy egy villanásnyira belülre került, aminek kívül kellett volna maradnia, s sajátomként járt át - tudomást szereztem, arra gondoltam, arra vágyom, hogy feltérképezzem, megismerjem szerkezetét, tartalmát. Többé nem akartam napirendre térni felette azzal, hogy benne férfihiúságod sajgása a legerősebb. S effélékkel, hogy: Hiszen egy kihűlt kapcsolat elvesztése végül inkább megkönnyebbüléssel járhat. (Vannak, akik így élnék meg, de nem Te, és nem én.)
Életműhelyetekben harminchárom évig tartó közös kísérletetek során a lelki lombikok, repedt tégelyek, kémcsövek alján keletkezett üledékemlékek is fájnak. Odavesztek a remények, hogy az életvizet talán éppen ti ketten találjátok fel, s az aranykészítés nagy titkát. Mert van ilyen. Igen, éppen két összeforrott személy képes ezeket közösen megtalálni, és a titkot továbbadni, vagy legalább annak tudását, hogy mindez létezik, meglelhető. Közösen, szövetségben. De csak akkor, ha a szövetség a végsőkig kitart. Mit kezdjek hát azzal a 33 évvel, mire a társamnak hitt fél oly könnyen rávágta az ajtót? Talán kacat mind, mit benne értéknek hittem, s éppen az én érintésemtől vált azzá? Őt már várja az új kísérleti terep, az új műhely - fényesebb, gazdagabb, a végső sikerrel kecsegtetőbb. Benne az igazi mágus-társ, az aranycsinálás mestere, aki nem ront, csak javít, aki nem gátol, csak segít, aki mindenben jobb, mint kudarcos elődje.
Pedig a titkok titka éppen a veszteseké. Már azoké, akik jó ügyben, erejük, képességeik szerint küzdöttek, úgy vesztettek. Csak a fájdalom terem mély tudást, mert ugye, aki dudás akar lenni... A többieknek várniuk kell a lélekkohóra még, ahol kiég a pelyva, s marad, mi megtartásra érdemes. A mostani fájdalom, remélem szűnő, s nem túl mélyre rejtett fájdalom, a te fájdalmad, a te kohód volt, - s valahogyan az enyém is lett. Talán már tudod is, nemcsak sejted, hogy aranyat terem.
A kikötőt komolyan gondoltam. Persze oda csak akkor térhetek be, ha Te kitartóan világítasz - hulljon bár utamon az éjszaka rám -, hogy el ne tévedjek, s Hozzád mindenképpen haza találjak. Ha vársz engem, és remélsz engem, ha akarsz engem, és kívánsz engem.
Kedves J.
Csütörtökön, amikor elbúcsúztunk, még nem is sejtettem, hogy másnap elhagy a feleségem. 33 évnyi házasság után. Azt mondta, beleszeretett egy nála hét évvel fiatalabb férfiba. Nem akarnak bujkálni. Nem tudom, mi lesz ezután.
T.
Kedves J!
Elfelejtettem megkérdezni, hogy hogyan szoktak becézni. Meg még biztosan sok mindent elfelejtettem, hiába, rövid az eszem. Sokat oldódtam a mai napon, és azt Neked köszönhetem. Ha mindenki ilyen lenne, a gyógyszertárak nem tudnák eladni a görcsoldó tablettákat. Tudod, hogy már nem neheztelek az ex-re? Talán ezért is tudtam nekiállni az adóbevallásnak. Az enyémet meg is csináltam, a nejemével elakadtam, mert nem voltak meg a jövedelemigazolásai. Anélkül nem megy. A lakcíme még áthidalható probléma, hiszen még itteni címen van bejelentve. Szóval vannak adminisztratív problémák.
A kérdésem azonban inkább az, hogy Te hogy érezted magad? Tudom, hogy a Te helyzetedet nem könnyítettem meg, sőt, inkább nehezítettem. Úgy vélem, hogy nagyon józan, és nagyon etikus, amiben megállapodtunk. Más sérülése árán valóban én sem tudnék boldogan élni. Ezért volt látod jó Tahiti, ott nem volt ilyen probléma. Ma csak ennyit írok, én is készülődök aludni.
Jó éjszakát.Csók:
T.
Drága T!
Zárkózott embereknek még a becézés is gondot okozhat. Pedig olyan egyszerű: csak ki kell mondani, amit érzünk, illetve le kell írnunk. Én már jó ideje használom a „drága” megszólítást Hozzád írott leveleimben, mert számomra az vagy. Értékes vagy, és örülök neked: ezt üzeni a megszólítás. Próbáld ki, hátha Neked is menni fog, de lehet, hogy jobbat találsz ki, csak figyelj a Tanácsolóra, aki odabent készséggel tanácsol, érdemes meghallgatni.
A drága sokatmondó értékjelző. Bár jelentéstartománya igen széles, manapság inkább csupán anyagi javak jelzője. De nem számomra. Nekem először ilyen, s ehhez hasonló idézetek jutnak az eszembe: „Mert drága vagy szememben, becses vagy, és én szeretlek téged." Ézsaiás prófétának üzeni ezt az Isten, és a prófétán keresztül nekem (is), személyesen. Drága vagyok valakinek. Érted ennek a jelentőségét bizonyosan. Ha egy hívőt már minden földi szeretet elhagyott, még mindig bízhat az égi üzenetben, s az üzenet feladójában.Te pedig drága vagy nekem – így szólok most Hozzád. Szívesen fizetnék érted, ha kell áldozattal is, ha úgy hozza a sorsunk.
S mit szólsz ehhez: „Örülj hát, én lelkem, aki oly drága vagy Istennek, vigasztalódj fogságodban; tedd, amit megtehetsz azért, aki mindent megtett éretted!” II. Rákóczi Ferenc fohászkodott így a fogságban.
Szóval Drága T, saját becézést kell kieszelned, mely egyenesen a szívedből támad, s makacs szád ellenére formálódik szóvá, s ki kell mondanod. Előbb vagy utóbb megszületik, vagy megszületnek a becéző szavak.Mai ajándékod azonban minden kedves szónál értékesebb nekem. Hogy nem neheztelsz már rá – nehezen írom le, hogy a feleségedre, hiszen az is, meg nem is. Az elengedés fontos lépését tetted meg, s ez boldogít engem. Mindkettőtök valódi szabadsága csak úgy teljesedhet ki, ha a megbocsátás elvágja az utolsó köteleket is.
A kettőnk kapcsolata is csak teljes szabadságoddal kezdődhet valójában. A megbocsátás hasonlóan működik, mint az áldozat. Általában rendkívüli szellemi energiát követel, de a beruházás végül busásan megtérül: rendkívüli szellemi hasznot hoz. Néha igen hosszú, fájdalmas folyamat eredménye. A kezdeti lépés az elmében történik, egy értelmes döntés, mely mellé áll az akarat, s végül követik az érzelmek. Boldoggá tettél, hogy eredményes, fontos lépést tettél ezen az úton. Ha csupán ennyi történt volna tegnap, hogy ehhez némi muníciót gyűjtöttél, már megérte találkoznunk. De ennél sokkal több történt. Majd együtt értelmezzük ezt a történetet! De miben is állapodtunk meg tulajdonképpen? Talán abban, hogy időt adunk egymásnak. Ez tényleg bölcs volna.
Neked gyógyulnod kell még, és én szívesen borogatom, kezemmel hűsítem a fájdalmas sebeket, sőt csókjaimmal is – úgy tűnik! Nekem meg tudnom kell, hogyan engedjem el úgy a másikat, mert valószínűleg ezt kell tennem, hogy ne ártsak neki. Hogy útjában ne újabb zuhanás, hanem ha lehetséges emelkedés következzen. Ő most, úgy érzem, nagyon sebezhető – én újabb sebet nem ejthetek rajta. Ha akarja, hogy épülésében segítsek, bizony meg kell tennem. Mégis azt gondolom, Te vagy (leszel) a végleges kikötőm. Vajon mikor köt ki végleg a hajóm?Még azt is le kell írnom, hogyan éreztem magam? Csodálatosan.
J.
Kis Tündérem!
Már nincs sok időm lefekvésig, ezért csak nagyon röviden írok. Érdekes volt a bátyám, aki kezdetben alig reagált a bejelentésemre, eleinte azt hitte, hogy viccelek, majd a végén pont ő, aki aztán igazán materialista, az ezotériára utalt. Én nem vagyok járatos ebben, rá is kellett kérdeznem, hogy hogyan értelmezi, és kiderült, hogy nem úgy kell értelmezni, ahogy én gondoltam, ez nem a szellemvilággal kapcsolatos, csupán emberi pszichés működés, ami belefér a materialista rendszerbe is. Az ő (bátyám) meggyőződése az, hogy senki nem követhet el bűnt anélkül, hogy ne kapná meg a büntetését, ha nem is a külvilágtól, de a tudatalatti lényének valamilyen kihatása folytán. Én nem tudtam róla, hogy Haynau hogyan halt meg, ő mondta el. Nem írom le, Te biztosan tudod, te mindent tudsz. Én azt válaszoltam, hogy nem kívánom a megbüntetését, nem szeretem a bosszút. És tényleg így is éreztem. Lehet, hogy talán túl vagyok rajta. Most teljesen nyugodt vagyok. Nagyon-nagyon sokat segített az a biztonság és belső béke, ami belőled árad. Remélem, ma már én is nyugodtan alszom, s a tudatalattim nem fog gyötörni. Holnap majd jelentkezem.
T
Ui: Cserbenhagyott az elektronika, nem engedte megnyitni a mellékletet, azt írta ki, hogy nincs hozzá engedélyem.
Drága T!
Ma reggel, amikor a géphez ültem, arra gondoltam, este alig lehetett kedved, időd írni nekem. Azonnal felmentettelek, hiszen értem és érzem a lelkiállapotodat, ráadásul azt szeretném, ha minél többet pihennél. Mégis, amikor láttam, hogy írtál, öröm fogott el. Ma én is gyengébb vagyok, s nagyon kellett nekem a Te kedves hangod – mert hallom, míg olvaslak. Valóban a bűnt bűnhődés követi, s kedves bátyád, jól sejti, ha máshonnan nem is, tudatalattinkból igazságos válasz, értékelő üzenet érkezik minden tettünkre. Van, aki lelkiismeretnek hívja a „halk, szelíd hangot”, én néha Istennek – de végeredményét tekintve egyremegy. Szól, s Te beleremegsz, fájdalom jár át, tán szorongás, nemritkán félelem – s ha befogod füled, s lelked-elméd e hangtól megkísérled elrekeszteni, álmaidban látogat meg, kit meghallani ébren nem kívántál. S jelen van életed minden rezdülésében, még ha nem is tudod, mindaz, mit tudatalattidba kényszerítettél, vagy oda bármi okból lehullott. (Hogy egy egyszerű hasonlattal éljek: a máj, ez a létfontosságú szerv akkor is működik, ha nem tudunk róla, s jó vagy elégtelen működését számtalan jel kíséri, melyeket vizsgálhatunk, értelmezhetünk.)
Drágám, annyira örülök, hogy ilyen szelíd vagy! Igen nagyra értékelem a szelídséget. Az ostobák gyakran gyengeségnek vélik, pedig hihetetlen erő van benne! Miért is kívánnád annak a büntetését, aki gyermekeid anyja, s társad volt annyi éven át! S egyáltalán, hogyan is gondolhatnánk bárki büntetésére, bűnhődésére, hiszen mi is mily esendők vagyunk! Életem egyik fényes tapasztalata volt egy árulás azonnali megbocsátása. Az árulást az én drága öcsém követte el velem szemben. Ő volt az egyetlen lény, akiről hittem, engem soha el nem árul, cserben nem hagy. Amikor megértettem, hogy ez mégis megtörtént, úgy éreztem halálos csapás ért. De csoda történt. A következő pillanatban végtelen részvétet éreztem az elkövetővel szemben, és elöntött a megbocsátás. Máris féltettem. Ha majd vétkére ráébred, szenvedni fog, s én azt sem kívántam. Annyira szerettem őt.
Akkor nem is tudtam, hogy életem új szakasza kezdődött azzal a fájdalommal, és a megbocsátást követő örömmel. Amit addig hittem és vallottam, valósággá, tapasztalattá, gyakorlattá lett számomra. Mennyire szeretlek azért, mert nem kívánsz neki rosszat, csupán jót, mert nem ismered a bosszút! Milyen boldoggá teszel azzal, hogy engeded, hogy segítsek, és hogy jól élsz a segítségemmel! Szeretnélek a fájdalom fölé emelni, hogy annyit élj csupán meg belőle, amennyi ahhoz kell, hogy elégesse mindazt, minek el kell hamvadnia. Hogy jusson hely az újrakezdés, -épülés erőinek.
J
Drága T!
Az alábbi egy levéltöredék, egy Hozzád írt levélből. (Mint már bevallottam Neked, több is van ebből a műfajból! Se eleje, se vége, mégis érted, remélem!)
A kikötőt komolyan gondoltam. Persze oda csak akkor térhetek be, ha Te kitartóan világítasz - hulljon bár utamon az éjszaka rám -, hogy el ne tévedjek, s Hozzád mindenképpen haza találjak. Ha vársz engem, és remélsz engem, ha akarsz engem, és kívánsz engem. Csak akkor történhet meg hazatérésem, ha már csupán egyes-egyedül az én hazatérésemet várod, s még legrejtettebb gondolataidban sincs egyéb kívánság. Ha egyetlenné, páratlanná, semmivel sem pótolhatóvá lettem Számodra. Ha Te is biztosan tudod, hogy csupán Te lehetsz az én biztos menedékem és én a Tiéd.
J.
„Az igazság győzelme a szelídekre és a türelmesekre vár.”
Az ölébe vett a boldogasszony szilvafája alatt. Kint ültünk a kertben, takaratlan, fedetlen, zöld-lila árnyékokba burkolózva, úgy eltűntünk mégis a világ szeme elől, de még az árnyékvilág mindig éber tekintete elől is. Csak az élő Isten szeme elől nem akartam elrejtőzni. Igaz, akkor az ölelésében rá nem is gondoltam - gondol ő rám magától is, engem el nem felejt, ha én felejtem is. Úgy öleltem a garabonciást mindenről felejtkezetten: vedd el ami kívül van, vedd el ami bévül van - nem, tartok meg semmit, senkit, még magamat se.
Eltévedt garabonciás, úgy lépdelt a kerítésem mellett. A rózsalonc zizzenésére figyeltem fel, a szélcsendben támadó fuvallatra, meg az ütésre, a lélekakasztó ütésre a bal mellem felett. Oda is kaptam. (Mióta várakozom? Szüntelen várakozom. Mindig is várakoztam.) Felpillantottam, s attól kezdve ruganyos járását bámultam ámult megkötözötten, hajlott derékkal, reszkető térddel, gyengülten a hortenziák dzsungelében. Lassan térdre ereszkedtem, rábókoltam a nedves földre, elrejtőztem a halványzöld virággömbök mögött, hogy meg ne lásson előbb, mint én kívánnám, de én egy pillanatra se veszítsen szem elől. A térdkalácsomon át hűtött a nedves föld, ezért nem lobbantam el sisteregve, ezért nem veszítettem el magamat egészen, ez kötött egyedül a valósághoz, ami bizonyosan álommá fordult volna, ha nincs megmentőm a hűvös föld. (Miért félünk akkor belétemetkezni mégis, miért kell a koporsó, a szemfedő védelme, miért? Miért nem tesznek belé meztelen, miért nem földelnek el úgy, ahogyan egykor jöttünk, pőrén, visszanyert ártatlanságunkban? Miért nem úgy megyünk el?)
Elhomályosodott a látásom, riadtan töröltem a szemem sáros kezem fejével, s újra láttam, láttam, hogy mindjárt elrugaszkodik a földtől, hogy minden lépésében repülésre készen. Álmomban is épp ilyennek láttam. Asszonyok sora között felém tart. Azok mind kinyújtják a kezüket felé, simogatják, hozzádörgölődnek, ő meg csak mosolyog, rám és rájuk. Mintha táncolna, izmos combján akár a húrok feszülnek az inak. Megáll, egyet magához húz, aztán elereszti, feszes, táncos léptekkel, nem, inkább ragadozójárással közeledik. Felém? Feléjük? A nők mosolyogva érintgetik, hozzádörgölődnek, ölelgetik, aztán váratlanul feldühödnek, belé kapaszkodnak, ráakaszkodnak, ágakkal verik, ütlegelik, az ágak kígyókként tekergőznek. Megmenteném, ha mozdulhatnék, de árnyék vagyok csak, erőtlen ködcsóva, alaktalanul gomolygok, szétoszlóban. A garabonciás mintha észre sem venné az asszonyhorda rohamát, engem keres a tekintetével, látom az égő reményt egyetlen pillanatra felvillan, aztán kihuny. Sírás fojtogat. De lám, mégis felém tart, mindjárt hozzám ér, még néhány lépés, ruganyos tigrisléptek. Összeszedem minden maradék erőmet, foszló asszonyiságom erejét, s már mozdulok is, indulok felé, hogy megvédjem, testemmel elrekesszem az ütésektől, letépjen a rácsavarodó kígyókarokat, édes nyálat csókolok a szemére, hogy letapasszam a szemhéját, s lecsókoljam a szemét, ne is lássa amazokat, ne érezze amazokat. A nők rám támadnak, körülöttem rajzanak, bomlottan, megveszekedetten, obszcén mozdulatokkal csúfolnak. Szarvat mutatnak, nagy botokkal döfködnek, szoknyájukat emelgetik, mellüket, csípőjüket rázzák.
A tekintetét keresem, a biztatását, azt a jelzésnyi villanást, ami az előbb erőt adott, de már csak üveget látok, halott halszemeket. Akkor már előttem áll, valamit mond, nem hallom, a szája mozgásából próbálom kiolvasni, talán azt mondja, csak téged, szeretlek, álmomban ölellek, csak téged akarlak, veled eggyé lenni, fonódni lélekkel, vegyülni testeddel, inad inammal, vérem véreddel, csontom csontoddal, bőröm alatt élhetsz, melegemmel melegülhetsz, friss leheletemmel táplállak, gyógyítgatlak, éltetlek... Mit mondasz? Jaj, nem értem!
Hirtelen elemelkedik a földtől, fel egyre feljebb, próbálom elérni, hiába kapaszkodásom, megnyúlok, szakadok, erőlködöm, még-még, az asszonyok visítanak, perlekednek, vijjognak, átkozódnak, nem engednek, ő meg csak mosolyogva a távolba bámul, engem már nem is lát, felszáll, fel, fel, egészen a nyárfák csúcság, onnan bámul le, üvegszemeiben tükröződik a táj, szemgolyójában hadonászok boldogtalanul, parányi lény, az asszonyok is ott örvénylenek, nyugtalan hangyaboly, örökös rajzásban.
A nyárfa csúcsán kénszínű felhőfoszlány oszladozik. Átkozott barboncás.
Az imént az ágyásban gazokat húzkodtam a hortenzia tövéből, a lángvirág lila árnyékában, föld és levélillattal táplálkoztam, akárcsak régen, amikor nem kínzott a várakozás, vagy csak nem tudtam róla. Akkoriban ennyi is elég volt, hogy megelégüljek. Elég volt az Isten áldott csendje. Azt hittem, mindig elég is lesz.
Most őt bámulom igézetten, a méz és olaj árad ki a testemből, ámbrát és fahéjat lélegzem. Mikor is kezdődött, hogy is volt?
Egy pillanatra behunytam a szemem, hogy jobban emlékezzem.
Miért nem néz befelé, befelé virágzó kertembe, miért nem keres a tekintetével, miért nem pásztázza virágaimat az érkező öröm? Miért csak előre bámul rezzenéstelen, de nem is maga elé, hanem a távol messzeségbe? Talán nem is engem keres, talán nem is hozzám tart, csak örök útját járja, nincsen nyugovása. Éppen, ahogy az álmom megmondta. Barboncás, verboncás. El fog szállni, de előbb megveri a kertem viharral, jégveréssel. A fekete könyvet markoló hosszú ujjai saskarmok, szaggatásra termettek, felhasítani, véresre tépni. Rettegéssel töltenek el az elfehéredő ujjvégek a fekete borítón, a körmei halvány holdjai. Nincs benne könyörület. Nincs benne könyörület... az esendő élet iránt.
A könyvbe kapaszkodott az álmomban is, most már emlékszem, az vitte, emelte, s azzal visszaütött rám, amikor majdnem elértem. Imával kéne elűznöm, forró könyörgéssel, ki kéne tépnem magamból, elvetélnem, mint a holt magzatot. Sohase volt ez eleven. Hogy nem vettem észre?
Ha csak elmenne a kapum előtt, s nem térne be... véresre harapnám a szám szegletét, úgy futnék utána. Nyújtanám az ajkam, vedd el, ami kívül van, vedd el, ami bévül van, ha az kell!
Az ölébe vett a boldogasszony szilvafája alatt. Kint ültünk a kertben, takaratlan, fedetlen, zöld-lila árnyékokba burkolózva, úgy eltűntünk mégis a világ szeme elől, de még az árnyékvilág mindig éber tekintete elől is. Csak az élő Isten szeme elől nem akartam elrejtőzni. Igaz, akkor az ölelésében rá nem is gondoltam - gondol ő rám magától is, engem el nem felejt, ha én felejtem is. Úgy öleltem a garabonciást mindenről felejtkezetten: vedd el ami kívül van, vedd el ami bévül van - nem, tartok meg semmit, senkit, még magamat se.
Jeges szél támadt hirtelen. Keze, szája meghűlt forróságomon. - Menjünk be a házba, házam oltalmába a hideg elől. Föléd borulok, leheletemmel takarlak, forró nyálammal vonom be bőrödet, érintésekbe burkollak, belém költözhetsz, nedveim keveredjenek hűlő nedveiddel, melegítsék fel... Vegyüljünk, elegyüljünk! Vérem a véredé, nedvem a nedvedé, testem a testedé, lelkem a lelkedé...
Sárkány húsa a nyelve alatt, azért nem érzi a hőségemet. Azért néz rám idegenként. A csuklóm szorítja bilincsmarkával. - János bácsinál jártam. - Kinél? - A János bácsinál. Ő is mondta, hogy bűn ez. - Miféle bűn? - dadogom. - Ez. - De ez nem lehet bűn... - Boszorkány vagy. Azt sziszegte végül, amikor elengedett, amikor ellökött magától: - Boszorkány vagy.
Lefoszlom róla, félek, riadok, csontomig lefoszlom. Pőre maradok akkor, semmi sem véd meg többé, még az eltakaró föld sem. Jaj, mit tegyek most? A harangszó, egyedül az kongathatja el a garabonciást. Az űzi el, semmi más. Haranggá kell válnom.
Mióta az új statisztikát használom, meglepetéssel tapasztalom, hogy olvasóim jelentékeny része éppen Az átok című írásomat olvassa. Olvassa? Hm. Kételkedem. Alig hiszem, hogy Az elhívás című regényem lelkes olvasóit érem itt nyomon. Inkább a neten „az átok” szó után kutatók akadnak rá e címre, s feltehetően csalódottan lapoznak tovább. De miért éppen az átok szó vonzza ide őket? Nem kell sokat gondolkodnom, elég sokat hallottam hiszékeny emberek félelmeit kihasználó „hivatásos átokfeloldók/levevők-ről”, akik jókora összegeket zsebelnek be szolgáltatásaikért. Szomorúan gondolok az áldozatokra, a megfélemlítettekre, és a szolgáltatást nyújtókra, akik, ha adót is fizetnek, nem büntethetők.
Arra nem is szeretnék gondolni, hogy az átok szóra keresők, talán éppen az átok alantas fegyverét szeretnék valaki ellen fordítani! A tehetetlen gyűlölet a lélek legsötétebb éjszakájából tör a felszínre, amikor szóvá vagy tetté lesz. Bár egyértelmű célja a másik ember életének megrontása, mindenekelőtt az átokgazdát rombolja – bár az átkozó/átkozódó erre nem gondol. Pedig ő maga az átok első számú címzettje, mert az átok gyökerét éppen a benne munkáló félelem, gyűlölet, békíthetetlen harag táplálja, ezek pedig mind-mind betegséghordozók.
De rombolja-e az átok a címzettjét, azt, akit megátkoztak? Árt-e valóban vagy csak üres szó? Van-e valamilyen misztikus ereje, valóban sötét erőknek enged-e utat? Erre a kérdésre, tudom, másként válaszolnak hívők és hitetlenek, ezoterikusok és szkeptikusok, mindent elhívő ártatlanok vagy a mindent elutasító vulgármaterialisták. Valószínűleg csalódást okozok, ha éppen ebben a lényeges (-nek tűnő) kérdésben nem foglalok állást, sőt a magam nézetét sem vallom meg. Egyrészt, mert senkit sem tudnék, sőt, nem is akarok meggyőzni, másrészt meg én sem tudom, csupán gondolkodom erről, anélkül, hogy igent vagy nemet mondanék.
De mi az, amivel elétek merek állni? Mi az, amit oly erősen hiszek, hogy ki is merem mondani? Azt, hogy létezik olyan (erős, eleven, sebezhetetlen) élet, melyen nem fog az átok. Amin kicsorbul az ártalom. És ez az áldó élet. Az egyetlen magatartás, mely az átkot kioltja az az áldás.
„Nektek, akik hallgattok, ezt mondom: Szeressétek ellenségeiteket, tegyetek jót gyűlölőitekkel. Azokra, akik átkoznak benneteket, mondjatok áldást, és imádkozzatok rágalmazóitokért.” (Lukács 6:27-28)
Ilyen egyszerű.
Utóirat: Tovább kutattam, s rájöttem a fenti írás "népszerűségének" egyik valószínű okára: az illusztráció, Szentandrássy István egyik kitűnő képe a keresők érdeklődésének fő célja. A képet eltávolítottam, mivel nem kértem engedélyt a közlésére. A neten igen könnyű a festő honlapját felkeresni: www.szentandrassy.hu
Hamar beletörődtem a magányomba, de a másokéba csak nagy sokára. Mindenáron csillapítani akartam eleinte, de ők nem mindig akarták. Talán észre sem vették azt, ami nekem, helyettük is fájt. Nagyon hamar visszavonultam, ha közönyt, vagy idegenséget tapasztaltam. Egészen fiatalon, kis gyermekként fájdalommal, később egyre kevésbé bántott. Megtanultam ezt is elviselni. Akkoriban kezdtem falat építeni önmagam és a világ közé. A falbontásra csak negyvenes éveim közepén került sor.
Gedei Viktória: Szív-meg-szakadás fotómontázs
Ma már egyre fedetlenebb vagyok - csaknem fedetlen -, egyedüllétemről tudom, nem magány, csak bizonyítéka annak, hogy egy vagyok a földi lények közül, akik egyedül élnek és egyedül halnak meg, éppúgy, ahogy én. Mintha nem is velem történt volna. Már nem fáj. Ugyanakkor a múlt bizonyos részletei csak mostanában merülnek fel, kikelnek a lélekmocsárból. Talán ez az idősödéssel járó emlékfeltáró folyamat, ám az is lehet, hogy csak most van erőm, bátorságom emlékezni.
A magányomra emlékszem a legjobban mégis, erre a totális érzésre, és nem akarom, hogy bárki átélje ugyanezt. Ó, tudom, hogy képtelen vagyok megakadályozni, fűszál a kardom, nádszál az íjam, azokkal harcolok, farkasszemet nézek a semmivel. De ha rám talál bárki, aki a kút szélén imbolyog, a gyötrelmes libikókában vagy később, hátha visszagondol rám, közös sorsunkra, és feltámadásomra.
Az elengedés iskolájátis ki kell járnunk. Nehéz. Lehet, sok-sok bukás után léphetünk csak tovább, remegő térddel, a vádliban görcsös nyilallással. Pedig a szeretet parancsa mellé oda kell tenni - de sokszor leírtam, de sokszor mondtam magamnak is: csak ha ő is akarja!
„A divat kegyetlen úr, utadba áll, hogy ne tudd meglátni az örök értékűt.”
Auguste Renoir
Mondják: Elvész az Út, az Ige megmarad, ha elvész az Ige, a jóság megmarad, ha a jóság is elvész, marad még az igazság, ha elvész az igazság, csak a rítus marad meg, a szertartás, a kéreg, hűség, adott szó kérge, minden baj kezdete!
Lao-Ce: Tao Te King, Hatvany Bertalan fordítása
Frau Akárki és családja felidézte bennem a magam elszánt szeretetküzdelmét, mely elsősorban azért folyt, hogy engem szeressenek. Meggyőződésem ugyanis, hogy a bánatos és kétségtelenül kövér német hölgynek és túlsúlyos családjának RTL-en bemutatott fogyókúrája, heroikus, nyilvánosságot is vállaló küzdelme, nem elsősorban az egészségért, sokkal inkább a külső szépségért illetve az elismerésért, pontosabban a társadalmi elfogadásért folyt, s a szeretet és a megbecsültség kétségbeesett akarásáról tanúskodott. (Meg a hiú reményről, hogy ezek talán valamilyen komoly erőfeszítés árán megszerezhetők.) Valószínűleg életük egy világító pillanatában ráébredtek, ha nem igazodnak jobban a ma elfogadott – és elsősorban a média által diktált szépségeszményhez –, jaj nekik. Félelmük nem alaptalan.De mielőtt megvizsgálnánk mennyiben jogos a félelmük, félelmünk, meg kell kísérelnünk felfejteni mit is rejt a szép fogalma, s hogy miért fontos, hogy értsük – de legalább megpróbáljuk megérteni – ennek a mindannyiunkra ható fogalomnak a mai tartalmát.
Sohasem volt közömbös az ember a szépség iránt. A szépség ugyanis eredeti emberi szükséglet – nyilván egyidős az emberi fajjal –, s nemcsak a szépség élvezete, hanem megteremtése is az. Ezért végigkíséri az emberi társadalom életét és fejlődését, kihat az egyéni és közösségi létre egyaránt. (Gondoljunk csak az állítólag vadászmágiát szolgáló, úgy 20-30 000 éves, Altamírában felfedezett barlangrajzok színeire és dinamikájára.)
A legtöbben azt állítják, hogy a szépség sohasem volt abszolút, nagyon is változó, mindig korok és tájak szerint alakult, sőt szubjektív, tehát kultúra-, környezet- és egyénfüggő. Ha így van, aligha kerülhetünk közelebb a lényeghez a történeti áttekintéssel, inkább belezavarodnánk az egymásnak nemritkán ellentmondó sokféleségbe, s valószínűleg fel is adnánk, mielőtt a megoldásra lelnénk. Én más módon közelítettem a kérdéshez, mégpedig úgy, hogy ismét Saint-Exuperi-t hívtam segítségül, már idézett állítását, melyet magam is igaznak vélek: „Jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan.”
Elismerem, hisz magam is tapasztaltam – s erről tanúsít a történelem is, az emberiség és a vele egyidős esztétika története – a szépség tartalma változó. Amit azonban az idézett szerző, s magam is vallok: a szépségnek van állandó eleme is. Utóbbi a szemnek láthatatlan, mégis, vagy éppen ezért, ez áll a szépség tengelyében, ez adja a lényegét. Állítom, nincs esztétika etika nélkül, s hogyha gyengül az erkölcsi aspektus, veszélyben az esztétikai is. Sőt. Bolonddá, veszélyessé, ember és életellenessé válik az a „szép”, melyet az erkölcs nem határoz meg, nem formál emberi léptékűvé, tartalmúvá, s így jár a morál is, melyet nem ellenőriz a józan ész és mindenekelőtt a szeretet.
Egyszóval arról remélem meggyőzni olvasóimat, hogy a szépség nem elsősorban az érzékszervek ügye, sokkal inkább a szívé és a léleké. De semmit sem ér a tétel bizonyítás nélkül, s mondhatják olvasóim: összehordok hetet-havat, elméletem csak légből kapott ötletfüzér, homályos és érthetetlen, minden alapot nélkülöző. Nézzünk ezért néhány példát, itt és most elsősorban az emberi szépség témaköréből, vegyünk hát sorra néhányat a szépség betegeiből, méginkább áldozataiból.
A kínaiak nagyjából a 10. századtól űztek egy rémítő gyakorlatot. A 2-3 éves leánygyermekek lábujjait elkötötték – a hitelesség kedvéért meg kell jegyeznem, először minden ujjat eltörtek a nagylábujjon kívül -, hogy meggátolják a láb növekedését. Ha ez a módszer nem bizonyult elég hatékonynak, a gyermek talpát is bevágták. Eredetileg azzal a céllal, hogy a nő majdan ne legyen képes egyedül, úgymond ellenőrizetlenül elhagyni a házat. A gyermektestre méretezett lábak azután örök fájdalomra kárhoztatva cipelték felnőtt terhüket. Az ennek nyomán kialakult imbolygó járást a kínai férfiak igen erotikusnak, tehát szépnek találták. A lábzsugorítást csak 1911-ben tiltották be.
Gyermekkoromban láttam először valamelyik képes újság oldalain a nyakékszerrel megnyújtott zsiráfnyakat, tán ugyanott tepsiszerűre nyomorított alsóajkakat, és vállig megnyúlt fülcimpákat, melyek a méretes ékszerek terhe alatt gyakran kiszakadtak. Gyomrom, szívem összeszorult a látványtól. Mindezek az afrikai nők szépségét, s nyilvánvalóan kelendőségét hivattak szolgálni.
De nem kell ily messzire utaznunk! Európában is találunk példát bőven a szépség áldozataira. Vegyük például a fűzőt. Ebben a kínzóeszközben, melynek elsődleges célja a férfivágy feltüzelése, a nő kívánatosabbá tétele, a nők hát- és hasizmai elsorvadtak. Állítólag sokszor már csak fűzőben voltak képesek egyenesen ülni. Gyakran a májuk is károsodott, sőt előfordult, hogy a fűző miatt szerveik elmozdultak normális helyükről – állítja Geoffrey Regan Történelmi baklövésekcímű művében.
Meg kell jegyeznem, hogy a fűző legalább ugyanannyi védőre talál még ma is, mint vádlóra a nagy fűzőperben. A védők az előbbi állításokat koholt vádaknak kiáltják ki, s hazugságnak minden károsító hatást. Én azonban azon a véleményen vagyok, hogy a szabadság jobb, mint a rabság, s testünk éppúgy kívánja azt, mint a lelkünk. Úgyhogy azt mondom a fűzőre is: le vele!
Nem régen egy brazil modell haláláról tudósított a média. Ana Carolina Reston állandó fogyókúrái miatt huszonévesen veszítette életét. Nem ő volt az első anorexiás, akit a leggondosabb kezeléssel sem tudtak orvosai megmenteni, sem az utolsó. A táplálkozási zavarok terjednek, legalább is a világ azon felén, ahol a táplálékhoz jutás nem okoz különösebb nehézséget. A világ eme részén az emberek jó része, úgy tűnik, túl sokat foglalkozik az elfogyasztott ételek mennyiségével, ízével és tápértékével. Az evészavarok lassan népbetegséggé válnak, s azért is rémítők, mert elsősorban a serdülőkorúakat érintik. A fogyókúrázás csaknem össznépi kényszercselekvésnek tekinthető. A nyugati társadalmakban ugyanis a karcsúság, méginkább a vékonyság jelenti ma a szépséget, végső soron a siker lehetőségét. Az utóbbi két évtizedben egyre több az olyan evési zavar, melynek középpontjában a súlygyarapodástól való halálos rettegés áll. (Garfinkel és Garner, 1982; Crisp 1981. nyomán)
Ha az okokat keresnénk, a legkülönfélébb aspektusú tudományos munkák oldalakon át sorolhatnák a szociális, fiziológiai, pszichológiai és egyéb tényezőket. Ezek közül is kiemelkedik az a társadalmi nyomás, mely az új szépségeszményt diktálja. Utóbbit az örökké éhes, bulémiás gazdaság, az ipar és a kereskedelem gerjeszti, és nem utolsó sorban: a média. A fogyasztóért folytatott harc csatlósa időközben maga is hatalmi tényezővé vált, mégpedig gazdasági és szellemi téren egyaránt. Félő, hogy ezek a nagyhatalmak, modern-posztmodern démonokká válnak - váltak? -, akik öntörvényűen léteznek, s maguk diktálnak. Félő, hogy már csak azt látjuk, amit látni engednek nekünk. Félő, hogy látásunk végképp megromlik, de ne higgyük, hogy magunk vétlenek vagyunk ebben. Vétkes a szemünk, és vétkes a szívünk is. Mindenki részes vagy cinkos a bűnben, társtettes, aki hozzájárul elfedéséhez. „Mert vétkesek közt cinkos, aki néma” – üzeni Babits a Jónás könyvében. Mindenki cinkos, aki elfedi a bajt, tagadja a betegséget, így elodázza vagy elutasítja a gyógyulás lehetőségét. "Jaj azoknak, kik a rosszat jónak mondják, a jót rossznak, a keserűt édesnek és az édeset keserűnek" – kiáltja a világnak Jeremiás próféta Isten és ember igazságát.
Hogy mit kell tennünk? Azt hiszem tanácsosnak jó lesz ide a Tao Te Kingigazsága:
Aki teste-lelke egységét megőrzi, azt a kétség nem bontja meg. Aki természetét szelíddé simítja, egyszerű, mint az újszülött gyerek. Aki látását megtisztítja, elkerüli a tévedéseket.
"A neurózis a nem vállalt szenvedés következménye." Jung
„A segítség rendszeresen belülről érkezik, éspedig nem azt a külsőt kaptam meg, amit kívántam, hanem azt a belsőt, amire ténylegesen szükségem volt." Hamvas Béla
Bénultan engedtem, hogy türelmetlen kezek kapkodva lefejtsék rólam az égszínkék miniruhát, s az engedelmesen a földre hullott. Tehetetlenül tűrtem, némán a rettenettől. Sápadtan, vérfogyottan álltam, üres kagylóhéj, melyből kiszippantották az életet. Minden erőm elhagyott, az agyam kiüresedett. Nem emlékeztem, hogyan kerültem a kihűlt ágyra. Dideregve feküdtem, a kombiném vállpántja lecsúszott, és vágta a vállamat, de nem igazítottam meg.
Fuldokoltam, és vergődésemben valami szilárdat, valami biztonságosat kerestem. Azt hiszem, akkor kísértett meg először az önpusztítás vágya, de a gondolat megrekedt valahol a tudattalanban. Ott lapult és várakozott, éhes ragadozó, állati türelemmel. "A neurózis a nem vállalt szenvedés következménye" ez Jung véleménye.
Fordulóponthoz értem, testem-lelkem vad változásai kétségbe ejtettek, megálljt kiáltottam volna, de tudtam, hiába. Fel fogok nőni, ez elkerülhetetlen... hacsak...
Addigi tapasztalatom azt bizonyította, hogy a felnőtt lét kockázat és szenvedés, majd kudarc és árulás és cserbenhagyás, vagyis bukások sorozata. Szüleink árulásának lassan ölő mérge belém ivódott, átitatott, s hiába világított mellette a másik példa, idős rokonaim kitartó szeretete. Utóbbit csupán kivételnek tartottam, s egyébként is úgy éreztem, minden erőfeszítésük hiábavaló. Bár a fészek melegét pótolták, nem voltak képesek a fészek biztonságát is nyújtani. Ők is védelemre, támogatásra szorultak volna. Egyikük túl a hatvanon, másikuk a nyolcvanon. Gyakran gondoltam arra, mi lesz, ha bármelyikük meghal.
Nos, nem szeretném a kamasz és korai ifjúkor falkakereső ösztönét egyetlen okkal magyarázni. Nem mondom, hogy mindig súlyos és fájdalmas indíték vezeti nemritkán destruktív kortársi közösségekbe a kamaszt. Nem mindig tragédia, de mindig dráma, életjáték telis-teli feszültségekkel, viharokkal, sodrásokkal - s ilyen vagy olyan véggel. Néha végzetessel. Nem vitatom a közösséghez tartozás nevelő erejét sem, de nem közömbös, hogy milyen okból, és milyen közösséget választ az ember - legyen bár gyermek, ifjú avagy felnőtt.
Én akkor, a fájdalom reggelén vagy egy kicsit később az elvegyülést választottam, a teljes hasonulást, a mimikrit, mert az elmúlás vágya megkísértett. Tulajdonképpen el akartam veszíteni magam, legalább is elpusztítani lényemnek a legérzékenyebb részét.
Attól kezdve kettős életet éltem. Az egyik fő célom a betagozódás lett. A legnépszerűbbeket figyeltem, ők hogyan csinálják. Twiggy, a csontsovány angol modell volt az egyik ideál, rá akartunk hasonlítani, mert tombolt a soványság kultusza. A középiskola egyik ünnepelt szépsége, maga is hihetetlenül vékony, derékig érő festett szőke hajával, parányi miniszoknyájában valódi bálvánnyá lett. Megvoltak hát a mintapéldányok, így megkezdődhetett az erőfeszítés. Persze, eszem ágában sem volt az élvonalba kerülni, hiszen az egyet jelentett volna a kiválással. Csak besimulni a tömegbe, arra vágytam.
Nem voltam jó tanuló többé, tökéletesen érdektelenné vált számomra a felnőttek elismerése, és ellenszenvessé az iskola által kijelölt tudás felé vezető, szigorúan szabályozott út. Állandósult a küzdelem köztem és tanáraim között, s végül ők veszítettek, igyekezetük, ha volt, kicsorbult rajtam. A gimnáziumi évek alatt tulajdonképpen magántanulóvá lettem. A magam választotta könyvek jelentették számomra az egyetlen hiteles tudásforrást, olvastam, amikor lehetett és amikor nem. Iskolai tevékenységem időnként csupán a pad alatti elmerült olvasásra korlátozódott. Az így szerzett ismeret azonban ritkán volt összhangban a tanintézeti követelményekkel.
Miközben külsőmben egyre jobban hasonlítottam kortársaimra, magányos különc maradtam mégis. A fájdalom ugyanis nem szűnt. Tulajdonképpen csupán az olvasás által megélt képzelt világ csillapította, meg a festett, melyet magam alkottam ecsettel vagy ceruzával. Aztán új mámorra leltem, a zenére és a táncra. Az újdonsült bódulat azonban majdnem végzetemmé vált.
Egy iskolai buli, a beatkorszakon innen és éppen túl, extázis volt, dobhártyaszakító dübörgésben, szédült pörgés, tánc életre, halálra. Nem is láttam táncosaimat, csak önmagamra figyeltem, engedelmes testemre, ahogy eggyé vált a ritmussal, az erőre, mely repített, pörgetett, csaknem szálltam, meg a fájdalomcsillapító kábulatra. Fogalmam sem volt a derékig érő, szőke haj, és az égszínkék miniruha mágiájáról.
Tizenegy óra táján döbbentem rá, hogy az utolsó vonat is elment, s reggel fél ötkor jön a következő. A két idős nőre gondoltam, az aggodalmukra, s felelőtlenségem csaknem leterített. Kétségbe estem. Táncosom azonnal felajánlotta, hogy haza visz, kint áll az új Moszkvics, csak előbb még a haverokat is haza kell szállítani. Fáradt voltam és összetört, gondolkodás nélkül igent mondtam, és meg is könnyebbültem a hazatérés reményében.
Odakint a novemberi éjszaka hidege és ólmossága hullott felhevült testemre, rám tört az álmosság is, csaknem kómában szálltam be az autóba. Két fiú ült elöl, hátul hárman szorongtak. Öt fiú, inkább fiatal férfi, meg én. A férfitestek izzadtságszaga szinte berobbant a kocsiba, s a bent ülők izgalma, lassan a tudatomig hatolt. Csend volt. Senki sem szólt, mégis éreztem a kimondhatatlan feszültséget. Csapdába kerültem. Talán így érezheti magát az üldözött, ha bekerítik. A menekülő pattanásig feszült idegeiben már érzi, hogy a fenyegető csendet hamarosan felszakítja a halált osztó csattanás.
Magam adtam üldözőim kezére magamat - ez járt elmémben, s emelkedett bennem a kétségbeesés hulláma, végül elborított egészen. Ösztönösen éreztem, nem szabad elárulnom, hogy gyanítom, mire készülnek, nem szabad, hogy megsejtsék páni félelmemet, mert akkor elvesztem.
Hirtelen megálltunk egy sátortetős ház előtt, ablakai fekete lyukként bámultak rám. Fogalmam sem volt, merre járunk. Ismeretlen utca, ismeretlen néma házak sora úszott a novemberi szürkeségben. Tudtam, a dermedt utcát fel nem ébreszthetem. Hiába is kiáltanék, senki sem hallaná, s ha hallaná, senki sem sietne segítségemre. A sofőr, egyébként ő volt aznap este legbuzgóbb táncosom, színtelen hangon megszólalt:
- Csak bemegyünk ide egy pillanatra, azután hazaviszünk.
Némán követtem őket. "Mint a bárány, melyet leölésre visznek, és mint a juh, mely nyírói előtt elnémul." Vajon miért éppen Ézsaiás próféta sorai jutnak eszembe, amikor erre az éjszakára gondolok? Hiszen az én feláldozásom olyan értelmetlen, olyan hiábavaló lett volna! Talán, mert ártatlan voltam, s közöttük szinte szeplőtelen.
Az események sodortak, a lidérces álom folytatódott. Egy fűtetlen szobában találtam magam. Talán ez volt a kihalt kockaház tisztaszobája. Bénultan engedtem, hogy türelmetlen kezek kapkodva lefejtsék rólam az égszínkék miniruhát, s az engedelmesen a földre hullott. Tehetetlenül tűrtem, némán a rettenettől. Sápadtan, vérfogyottan álltam, üres kagylóhéj, melyből kiszippantották az életet. Minden erőm elhagyott, az agyam kiüresedett. Nem emlékeztem, hogyan kerültem a kihűlt ágyra. Dideregve feküdtem, a kombiném vállpántja lecsúszott, és vágta a vállamat, de nem igazítottam meg.
Azután mégis hirtelen, talán hogy élhessek az utolsó szó jogával, visszatértek hozzám a szavak. Suttogva, hogy az odakint várakozók meg ne hallják, esdekeltem rablómnak, hogy engedjen el, sőt, azt kértem, hogy mentsen meg a többitől. Meglepően gyorsan hajlott szavamra. Talán éppen dermedtségem, hogy inkább hasonlíthattam halottra, mint elevenre, bizonytalanította el. Valószínűleg nem volt kedve egy halotthoz. Másra számított. Vagy, tán az hatott, hogy nemeslelkűségére apelláltam, amire egyébként semmi okom nem lehetett. Nem tudom. Csodás szabadulásom máig érthetetlen.
Odakint várakozott nyálát csorgatva az éhes falka. Amikor végigmentünk közöttük, dermedt sorfalként álltak, sisteregve körbefröcskölt bennünket csalódottságuk. Valamit mormogtak, nem értették, hogy a forgatókönyv történéseit milyen akarat írta át ily váratlanul. Elrablóm-megmentőm maga mellé ültetett az első ülésre.
A többiek nem maradtak el tőlünk, egyként követtek néhány kilométerre lévő otthonomig. Körbelihegtek, nyálukat csorgatták, s végig abban bíztak, hogy a szabadító csak tréfát űz, bár nem értették, mi végre. Én is úgy éreztem, bármely pillanatban fordulhat a kormány, s akkor ez a hajnal lesz végső hajnalom.
Hogy mit láthattak elrablóim, amikor a mögöttem úszó aranyfolyamba gabalyodott pillantásuk elhomályosodott, nem nehéz kitalálni. Hogy mit üzent éhségüknek a szédült pörgés-forgásban combokat felfedő miniruha, s a ritmusra rezdülő, ugráló ifjú mellek, nem titok. Látták, amit látni akartak, s kevésen múlott, hogy farkasvakságuk nem lett vesztemmé, vesztükké. Igen. Ha tervüket végrehajtják, az nemcsak áldozatuk gyötrelmére, gyalázatára történt volna, mindez visszahullott volna rájuk, valahogyan, valamikor. A bűn ugyanis, mindig visszahull az elkövetőre, következménye mindig erkölcsi halál, de legalább is seb, gyakran gyógyíthatatlan, mely végül az egész testet megfertőzheti. Valaki, valahol azt írta: a bűn sebet ejt a léten. Igaz. Aztán a seb elfertőződhet, megmérgezheti, halálba küldheti az egész testet - legyen az egy emberé, legyen az egy társadalomé.
„Amit tagadunk, az nem gyógyítható." Klaus Douglass
A rút kiskacsa azonban lassan kezdte felölteni majdani hattyúformáját, s kamaszkorra szinte észrevehetetlen szépséghibává, titokzatos pillantássá lett a gyermekkori kancsalság is. De ahogyan a mesében, éppen előttem maradt titokban a csodás változás.
Semmi sem lesz már ugyanolyan többé, valami végzetesen és véglegesen megváltozott. A gondolat gyökeret vert belém, torkomat és szívemet szorította. Sírással küszködtem, közben megpróbáltam elhitetni nevelőimmel, hogy közönnyel, sőt értéssel fogadtam magyarázatukat, s belenyugodtam a megváltoztathatatlanba. Nagylány lettél - ezt ismételgették, s nem szabadultam a sejtéstől, hogy ők is zavarban vannak. Szörnyű szavakat mondtak, havibaj meg tisztulás, meg menstruáció. Jaj, jaj, jaj! Tehát tisztátalan vagyok, ezért kell tisztulnom? Talán titkolnak előttem még valamit. Sűrűsödött közöttünk a félelem. Vagy csupán rettegésemet vetítettem rájuk, megosztottam, hogy viselni tudjam?
Lassan kiderült, hogy ez már mindig így lesz, pontosabban sok-sok éven át, és minden hónapban újra át kell élnem a szégyent és a fájdalmat. Örülnöm kellene, hiszen közelkerültem a felnőttséghez - mégis mintha ezt akarták volna mondani. De rajtuk sem láttam az örömöt, s ez a lehetőség engem is inkább taszított, mint vonzott. Csupán néhány éve sikerült úgy-ahogy visszanyernem gyermeki egyensúlyomat és békémet. De igen sérülékeny volt még az az egyensúly és az a béke, s most hirtelen megtámadta a kamaszkor emésztő nyugtalansága, s felmorzsolta egyetlen éjszakán, s a rá következő reggelen.
Képtelen voltam felkelni, bár sürgettek, s igyekeztek valami gyakorlati megoldást keresni a makacs vérfolyam támadásainak elhárítására. Segíteni akartak, de igyekezetükkel még jobban megaláztak. A szégyen erőtlenné tett, nem tiltakoztam, pedig menekülni vágytam, távol lenni, időt nyerni a megértésre és a megnyugvásra. Egyetlen szobánk akkor börtönné lett számomra.
Eddigi történetemben új fejezet kezdődött, ebben biztos voltam. A gyötrelmes reggel folyamán, ahogy a haldokló előtt, előttem is leperegtek életem eseményei, s a visszatekintés nem tett bizakodóvá.
Ahogy anyám nyugtalan méhéből kiszakadtam a világra, a besenyőtelki pincehideg és sötétség várt. Anyám csatlakozott kitelepített férjéhez, s a többi otthontalanhoz, aki idegen és kivetett volt saját hazájában. A pincében élő családok aligha fogadhatták örömmel a mindig síró csecsemőt, a kezdetektől gyilkos indulatok vettek körül. S ez nem volt minden. A pincébe csupán egy parányi ablakszemen át szűrődött be a napvilág, este meg petróleumlámpák, gyertyák vették fel az erőtlen harcot a sötétséggel, de azokkal is spórolni kellett. Nem tanultam meg nézni a bal szememmel, ezért tompalátó lettem - mondta egy orvos később. Három éves koromtól le kellett takarni a jobb szememet, hogy ez a balt nézésre, látásra ösztökélje. Vaksin csetlettem-botlottam, és próbáltam megszabadulni a rám erőltetett kötéstől, mely kényelmetlensége mellett másságomat is aláhúzta. Ráadásul kancsal voltam, s tejfogaim a rosszul tápláltság következtében megfeketedtek. A bölcsödében, s méginkább az óvodában társaim kíméletlenül hozták a tudtomra, hogy csúnya vagyok. Gyermeki kegyetlenségüket fel nem róttam, azt gondoltam, igazuk van, megérdemlem a kiközösítést. Bűntudat gyötört, alkalmatlanságom, silányságom tudata. A végső bizonyítékot később szüleim válása szolgáltatta. Nem voltunk elég jók, így nem tartottak meg minket.
A rút kiskacsa azonban lassan, különösen a fogváltás után, kezdte felölteni majdani hattyúformáját, s kamaszkorra szinte észrevehetetlen szépséghibává, titokzatos pillantássá lett a gyermekkori kancsalság is. De ahogyan a mesében, éppen előttem maradt titokban a csodás változás.
A vidéki évek alatt kieszeltem, hogyan ragadjam meg a vágyott szeretetpillangót, környezetem figyelmét és megbecsülését. Szép nem lehettem, ezért jó tanuló lettem, ha lehet azt mondani, az osztály legjobbja, a színjeles. Igaz, így meg a gyermektársadalom irigysége karcolt, büntették az eminenst, ha csak szerét ejthették. Magányos bolygó maradtam közöttük, de tanáraim, erőt adó, fénylő napjaimmá lettek, kitüntettek figyelmükkel, s én követhettem őket, s otthon is szeretet és elismerés fogadott. Feladataimra koncentráltam, s teljesítettem elszántan és hűségesen, s mert éhségem a tudásra egyre nőtt, könnyedén. Megéri - gondoltam, hisz ettől függ minden, ezen múlik, hogy elfogadjanak, szeressenek. Csaknem boldog voltam.
Ezt a derűt hasította fel a szégyenletes esemény, gyermeklényem vérben és mocsokban haldoklott, s először úgy tűnt, számkivetettségem is újraéledt. Eszembe sem jutott, hogy feltételezzem, hogy a két idős nő, dédanyám és nevelőanyám, nők lévén szintén sorstársaim, s végképp nem jutott eszembe a többi általam ismert nő sem, ezért jó ideig fel sem merült bennem a sorsközösség gondolata. A délelőtt folyamán azonban felvillant egy kép. A tornaórán felmentést kérő osztálytársak alkalmi közössége, a lányok, akik a tanár bácsi beleegyezésével nem vettek részt az óra eseményeiben, ki tudja miért, felöltözve üldögéltek, sugdolóztak. Csiklandós cinkosság fűzte össze őket, de már megszoktam kiközösítettségemet, így nem sokat törődtem az újabb szövetséggel. A közös titok ugyanis összetörte az addig szilárdnak hitt klikkeket, és újrafonta az össze nem tartozókat. Amikor megsejtettem a valódi okot, életemben először, mohón vágytam hozzájuk tartozni és hasonulni. Nem akartam kiválni többé, hanem elvegyülni, és éhes voltam arra, hogy éppen ők fogadjanak be. Minden erőfeszítés nélkül, azon a jogon, hogy nő vagyok.
„Gyűlölöm a hazugságot, megvetem, nem tűrhetem, nem azért, mintha egyenesebb volnék, mint más, hanem mert a hazugság engem egyszerűen megrémít. Valami halálos illatot, a halandóság ízét érzem a hazugságban.” Joseph Conrad
Még a legszeretettebb lény előtt is lehetnek titkaink, és még a legteljesebb egyesülést hozó párkapcsolatban is kell, hogy maradjanak terei az életnek, melybe visszavonulhatunk. Néha éppen azért, hogy újra erőt gyűjtsünk a fedetlenséghez, az önleleplezéshez. Gyakran éppen a másik fél érdekében.
Kaméleonjellemem kibontakozása, meglehetősen későn és rejtetten kezdődött. Nagyjából tizennégy éves koromig alig törődtem a felszínnel, átsiklottam rajta, mint érdektelenen, a mögöttes, rejtett valóság vonzott, s mivel látásom csaknem gyermeki tiszta volt, kutatómunkám nem volt eredménytelen. Ezzel együtt, vagy éppen ezért, elszigetelődtem a kortársaimtól, akik nem fogadtak be, hiszen nem értettek, de akikre magam sem voltam kíváncsi. A felnőttek gyakran magukról elfeledkezve beavattak titkaikba, s amikor kijózanodva rám bámultak, nyomban koraérettnek bélyegeztek, s siettek feledni a bensőséges viszonyt. Valójában sem korosztályomban, sem közöttük nem voltam otthon. Átmeneti lényként éltem a nemzedékek partján. Pedig az akceleráció engem sem kímélt.
Tizenkét évesen egy reggel, a tavaszi szünet egyébként fényes napjaiban, arra ébredtem, hogy véres a lepedőm. Először, félálomban alig tudtam mire vélni, értetlenül bámultam a tenyérnyi foltot. Aztán pillanatok alatt ért a felismerés, hogy, amit látok az vér, s ráébredtem hamar, hogy forrása én magam vagyok. Megdermedtem. Semmit sem tudtam a női test véres titkáról. Úgy tűnt a folt növekszik, a vérfolyam el nem apad. Tehát meg kell halnom, ilyen fiatalon. A totális magány pillanatait éltem. Haldokoltam, s úgy éreztem az a méltó, hogy egyedül nézzek szembe e ténnyel. Ez az én pillanatom, csakis az enyém. A többiek leváltak rólam végleg, bizonyos voltam abban, hogy többé nincs és nem lehet közöm hozzájuk, mert ők tovább élnek. Nevelőanyám, aki akkor már évek óta nyugdíjas volt, dédnagyanyám, aki nyolcvanas éveiben járt, és tizenegy éves öcsém. Ők voltak a boldog életben maradók.
Így történt, hogy miközben tizenkét éves lényem biológiai értelemben nővé érett, aközben átestem a haldoklás összes jól ismert lelki fázisán. Paplan alatti dermedtségem végül feltűnt a szobában tevékenykedő két idős hölgynek. Egész életünk ugyanabban a térben játszódott már évek óta. A történelmi viharokban egyébként is megtépázott családunk szüleink válásával megkapta a kegyelemdöfést: lecsapott ránk egy dühödt forgószél, felkapott bennünket, s ide- s tovasodort. Mi nagyapám húga és férje kegyelméből találtunk fedelet egy pestkörnyéki faluban. Az úrias küllemű, ám anyagában igencsak silány épületet, a vályogpalotát, így hívtuk egymás között, nagyapám ajándékozta kitagadott húgának hajdani boldog időkben, mikor ő még biztos bőségben élt, s nem gondolt sem háborúra, sem hadifogságra, kitelepítésről, 56 utáni börtönről és teljes vagyonelkobzásról meg végképp nem tudott. Egykori jósága lett később fedelünkké, igaz, befogadóink nagylelkűsége hamar elfogyott, s nem kívánt kényszerbentlakókká lettünk. Attól kezdve mindent megtettek, hogy ott lakásunk ne legyen végleges, s inkább börtönné legyen, mint menedékké. Mégis volt egy szobánk, mely magányos életünket egymáshoz terelte, s nekünk gyermekeknek, s a két öregnek mindenek ellenére védelmet nyújtott.
Ebben a 25 négyzetméteres szobában ettünk, ittunk, aludtunk és tisztálkodtunk, tanultunk és játszottunk, itt ünnepeltünk, s lám itt haldokoltunk. Egyetlen rezdülésünk sem maradhatott volna titokban, ha el nem sajátítjuk a tökéletes mimikri tudományát, melyben időről-időre láthatatlanná váltunk egymás előtt. Ma már úgy vélem, elsajátítottuk, s éltünk is vele, s ez nem volt hazugság, csupán önvédelem, hogy önazonosságunkat, egyéniségünket megőrizzük. Az édenkerti fedetlenség ugyanis régen és végleg elveszett, és elveszítettük végleg ártatlanságunkat is. Még a legszeretettebb lény előtt is lehetnek titkaink, és még a legteljesebb egyesülést hozó párkapcsolatban is kell, hogy maradjanak terei az életnek, melybe visszavonulhatunk. Néha éppen azért, hogy újra erőt gyűjtsünk a fedetlenséghez, az önleleplezéshez. Gyakran éppen a másik fél érdekében. És még ezer okból. Igaz, visszavonulásunk nem lehet tartós, és csupán mindkettőnk érdeke igazolhatja.
Miután nevelőanyám firtatni kezdte, nem érzem-e rosszul magam, vallanom kellett. De kérdése már abban a békésebb fázisban ért, amikor úgy tűnt, rátaláltam a véres esemény magyarázatára. Egy ideig lázasan kutattam agyamban, mi lehet a végzetes betegség, melynek egyértelmű tünete a gyors elvérzés, s mely korai halálomat okozza. Sokféle gyötrelmes nyavalyáról tudtam, rákról és tüdőbajról, hallottam a tífuszról is, mely nevelőanyámat is csaknem elvitte a háború alatt, sőt a vészes vérszegénységről, miben Dédi is szenvedett, s lám mégis kigyógyult.
Végül csupán egyetlen egy kórság jutott eszembe, mely ismereteim szerint heves vérzéssel jár. Az egyik osztálytársam a nagyszünetben drámai erővel ecsetelte apja szörnyű szenvedését, s akik körbeállták, kikerekedett szemmel, borzadállyal hallgatták. Az esemény érzékletes leírása gyors, bár hamar elillanó népszerűséget szerzett a helyi orvos egyébként is népszerű lányának, én azonban arra gondoltam, jobb lett volna eltitkolni a rettenetes kórt, mely az orvostudomány hiábavalóságára, tehetetlenségére mutat. A doktor úrnak súlyos aranyeres panaszai voltak, erős vérzéssel, legalább is ifjabbik leánya elbeszélése szerint, melyben az aranyér egy kitüremkedő, sőt mi több, hosszan kilógó, folyamatosan vérző béldarabnak tűnt. Talán én is ebben a betegségben szenvedek – gondoltam, hogy időt nyerjek, s erőt gyűjtsek az agóniához bár, kilógó béldarabnak, pláne hosszan kilógó béldarabnak nyomát sem leltem.
Mégis, amikor kénytelen voltam megosztani dermedtségem okát, ezzel a magyarázattal hozakodtam elő, magam, s családtagjaim megnyugtatására. A két idős hölgy azonban némi megdöbbenés után alapvetően más válasszal szolgált. Az eseményt ugyanis természetesen folyamatnak igyekeztek beállítani. Igaz, e természeteses folyamatról egyáltalán nem beszéltek természetesen, s ez aláaknázta az elmondottak hitelét. Mikor valamelyest sikerült kihámoznom a magyarázatból a lényeget, egyáltalán nem könnyebbültem meg, csupán egy másik érzéssel kellett szembenéztem. A halálfélelem helyét elfoglalta a szégyen, s ma sem tudom, melyik volt a nehezebb, s fájdalmasabb.
Azt hiszem, betegségem, mely később a vakságba torkollott, úgy kezdődött, hogy hasonlítani akartam. Nem akartam más lenni, mint kortársaim. Ami megkülönböztetett, vágytam eltüntetni, de legalább eltakarni, elrejteni. Olyan kívántam lenni, mint ők, a többiek, hogy hozzájuk tartozhassam, hogy szeressenek, de legalább elfogadjanak. Sokáig úgy hittem ez a titok nyitja, ez véd meg, ez oldja magányom.
”A szépség mindenütt ott van, nem rajta múlik, hogy nem látjuk meg.”
Auguste Rodin
„Mint vesszőszál, sarjadt ki előttünk, mint gyökér a szikkadt földből. Nem volt neki szép alakja, amiben gyönyörködhettünk volna, sem olyan külseje, amiért kedvelhettük volna.” Ézsaiás 53,2
Pedig mindig úgy gondoltam én is, ahogyan Saint-Exupéri is: „Jól csak a szívével lát az ember, ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan.” Már gyermekkoromtól, hét-nyolcévesen, amikor első utam a harmatos nyári reggelben a szomszédba vitt egy öreg parasztasszonyhoz, aki rám várt a kiskertben. Ő volt az én egyik pótnagyanyám, aki vigaszul a távollevőért mesével gyógyított, és kertjének, udvarának mindennapi csodajeleivel. Mindig talpig feketében, ahogyan egy özvegyhez illik, ahogyan az illendőség, és a szokás megkívánja. Ki tudja, milyen időszakot zárt le a szigorú fekete, boldogot vagy boldogtalant, vagy mindkettőt, ahogyan általában, de nyilvánvaló volt, hogy véglegesen, s viselője megadással fogadta özvegységét. Nem kifelé élt, így nem volt szüksége semmilyen jelre, mely a figyelmet felé fordította volna. Engem mégsem rémített az örök gyász, mert mögötte megláttam az élet örök lüktetését, erejét. Ez az erő népesítette be a sivár futóhomokot az udvaron és a kiskertben. Erről árulkodott a sok fészekalja kiscsibe, kiskacsa, meg a többi lábasjószág, és a fekete tulipán. Amit különösen csodáltam, az a szekérbejárót szegélyező porcsinrózsaszőnyeg, mely birokra kelt a sárga homokkal és legyőzte.
Ha végül hazahívott nevelőanyám, öreg barátnőm mindig kezembe nyomott valamit, egy tojást, egy szál virágot vagy egy hamvas gyümölcsöt, ami csak azért sietett idő előtt megérni, hogy ajándékommá lehessen. Az ajándékozási aktus rendre gyors volt és szemérmes, a megköszönésre alig jutott idő.
Tehát akkor még tudtam, méginkább jó ösztönnel sejtettem, mi a szép valójában. Hogy a szépség lehet nyilvánvaló, szemet gyönyörködtető látvány, mint a reggeli harmatban szikrázó virágoskert, máskor azonban a szemnek láthatatlan, búvópatakként rejtező, a felszín alatt csörgedező titok. Ma már nem is emlékszem pótnagyanyám arcára, csak a sötét, apró mintás kendőre, s a zárt aligmozdulatokra, ahogyan szemérmesen megoldotta a szigorú fejfedőt, aztán a homlokára szorította a kelmét, majd gondosan megkötötte az álla alatt a csomót. Éppen úgy, ahogy elődei tették. Talán éppen nekik szólt a kendőkötő szertartás, a régen halott anyának, nagyanyának, az elporladt asszonyősöknek. Nem is csoda, ha nem őriztem meg arcának emlékét. Sohasem fürkésztem sem azt, sem a tekintetét. A kendőkötés alatt is többnyire szemérmesen félrenéztem, tudtam, nem nekem szánja a szürkébe forduló, lesimított, apró szigorú kontyba rendezett haj látványát. A virágágyások között kalandozott tekintetem, ott úgyis elegendő látnivaló akadt, noha márciustól a fagyokig naponta végigjártuk a talpalatnyi birtokot. Így történt, hogy az öreg parasztasszony és kertjének szépsége elválaszthatatlanul egybeforrt emlékezetemben. Gyermeki bölcsességgel lelepleztem, hogy a külső szépség forrása ő maga volt, keze nélkül a kert sivár puszta maradt volna. Tündérvolta kétségtelen volt.
De látásom lassan elhomályosult. A valóság helyére a káprázat került. Hogy mi a káprázat? Egy másik, hazug kép, mely azzal kérkedik, hogy igaz, pedig csupán hasonló. Nyughatatlan, vibráló kaleidoszkóp, mely ámítani akar, s ha sokáig nézed, csodálod, rabul ejt, megragad, s végképp megzavarja látásodat, s elfoglalja a valódi helyét. A káprázat értéket kínál, pedig talmi. Édenkertet, oázist varázsol a sivatagba, de éhedet, szomjadat nem oltja, csupán felkorbácsolja, azután eltűnik. Azt ígéri, megajándékoz, pedig kifoszt.
Azt hiszem, betegségem, mely később a vakságba torkollott, úgy kezdődött, hogy hasonlítani akartam. Nem akartam más lenni, mint kortársaim. Ami megkülönböztetett, vágytam eltüntetni, de legalább eltakarni, elrejteni. Olyan kívántam lenni, mint ők, a többiek, hogy hozzájuk tartozhassam, hogy szeressenek, de legalább elfogadjanak. Sokáig úgy hittem ez a titok nyitja, ez véd meg, ez oldja magányom.
A karcsú, s természetesen fiatal riporternő, méginkább terapeuta, előtt kis család üldögélt. Anya és két leánygyermeke, egy tizenéves, és egy nyolcéves, akiről azonnal kiderült, hogy szintén karcsú és magas szeretne lenni. Az apa, ha egyáltalán része volt a kis családnak, nem volt az adás vendége. Megjegyzem, a későbbiek során sem tűnt fel, valószínűleg már régebben eltűnhetett.
„Iparkodjál látni! Bekötött szemmel senki sem járhat egyenesen.” Eötvös József
Azonnal vallomással kell kezdenem: vak vagyok. No nem a szó szoros értelmében. Vakságom nem velemszületett testi fogyatékosság, sőt nem is biológiai eredetű – noha látásom egyre rosszabb, szemüveggel még korrigálható –, sokkal inkább szerzett vakság. Ugyanabban a betegségben szenvedek ugyanis, mint kortársaim nagy többsége, akiknek a látása úgynevezett irányított, befolyásolt, úgy is mondhatnám, a fogyasztói társadalom által moderált, torzított látás. Egyébként is „tükör által homályosan látunk” – mondja Pál apostol, s én belátom, igaza van.
Eredendő rosszullátásunk azonban – aki most az eredendő bűnre gondol, ne vesse el egészen ezt a gondolatot – az utóbbi időben aggasztóan tovább romlott egy olyan szemüveg által, amelyet nem szabad akaratunkból biggyesztettünk az orrunkra. Ez a különleges okuláré nemcsak átszínezi, de arányaiban is eltorzítja a látványt, sőt, némelyik egyenesen mást mutat, mint amit látnunk kellene. Azaz a valóságot, amelyről az emberiség eszmetörténete során sokszor és sokan gondolták, hogy tulajdonképpen nincs is, csupán káprázat, vagy, hogy meg nem ismerhető. Mindez arra is mutathat, hogy a valóság megragadása, felfogása, megismerése korántsem egyszerű dolog. Én azok közé tartozom, akik úgy vélik, hogy valóság pedig van, és a végtelenben megismerhető.
Sajnálom, ha ez a magyarázat mindenkit nem elégít ki teljes mértékben. Bevallom, engem sem, de ez nem akadályoz abban, hogy egy kísérletet tegyek arra, hogy a valóság egy szeletével, darabkájával, legyen bármily kicsiny, szembenézzek. E kis kitérő után türelmesebb olvasóim talán megengedik, hogy folytassam.
Ráadásul, a legtöbben nem is tudjuk, hogy torzító lencsén keresztül szemléljük a világot, sőt önmagunkat is. Valójában ez rémít meg leginkább. Némi vigaszul szolgálna, ha legalább tudnánk arról, hogy rosszul látunk, ez talán óvatosságra, s felelősségre intené a bölcsebbeket, amikor a látott világot szemlélik és értékelik.
Ma reggel olyat tettem, amit ritkán. Tévénézéssel kezdtem a napot, de ahelyett, hogy bűntudat gyötörne, kijelentem, nem bántam meg, pedig a Pro7 bámulására nem szerény némettudásom gyarapítása késztetett. Utóbb említett gyengeségem egyébként az értésben nem akadályozott meg, mivel a képek önmagukért beszéltek.
A karcsú, s természetesen fiatal riporternő, méginkább terapeuta, előtt kis család üldögélt. Anya és két leánygyermeke, egy tizenéves, és egy nyolcéves, akiről azonnal kiderült, hogy szintén karcsú és magas szeretne lenni. Az apa, ha egyáltalán része volt a kis családnak, nem volt az adás vendége. Megjegyzem, a későbbiek során sem tűnt fel, valószínűleg már régebben eltűnhetett.
Ezen bizonyára sokan egyáltalán nem is csodálkoznak. Egyrészt, mert a csonka családok száma a világ fejlettebb felén gombamód szaporodik. Igen, a csonka családoké. Még akkor is ezt a kifejezést használom, ha egyes családszociológusok s egyéb társszakmák képviselői felszisszenek, kirekesztő, szívtelen, az egyszülős családokat megbélyegző jelzőm miatt. Mert fenntartom, hogy az egyszülős családok akkor is csonka családok, ha a szülő vagy a szülők mindent megtesznek azért, hogy ez ne így legyen.
De térjünk vissza az adás szereplőihez. Mindannyian túlsúlyosak, egyszóval kövérek voltak. Jelentősen. Az adás célja egyértelműen az volt, hogy a reményvesztett szereplőket, no meg a képernyő előtt ülő sorstársakat, reménnyel töltse meg, s egy lehetőleg bombabiztos módszert ajánljon, amellyel végleg megszabadulhatnak rémítő súlytöbbletüktől. A terapeuta, mint korunk egyik technikai mágusa, a számítástechnika egyik vívmányát használta a célból, hogy a szörnyű véget, vagy az afelé vivő gyászos utat szemléltesse. Egy komputer képernyőjén ugyanis feltűnt az anya, majd a két leánygyermek arcképe, de az arckép folyamatosan változott. Ahogyan a gyorsan pörgő számláló az évek múlását jelezte, az arc egyre kövérebbé és öregebbé vált. A tinikorú lány elsírta magát, amikor anyja, s önmaga elváltozása után kishúga folyamatos hízását, drámai megöregedését, s egyben megcsúnyulását szemlélhette.
Nyilvánvalóan a megfelelő motiváció kialakítása volt a cél. Hogy a kegyetlen módszer végül is hatásos volt, azt az ezután következő képsor hivatott tanúsítani: a család minden tagja - az elhízott nőneműekhez még két hasonlóan túlsúlyos fiú is csatlakozott - a sportpályán bukdácsolva, nagy igyekezettel próbált megszabadulni felesleges testtömegétől. Ekkor kikapcsoltam a tévét, de nem szabadultam a bánatos kövér családtól, Frau Akárkitól és leánykáitól. Mindannyian életem részeivé váltak, mivel fontos felismerésre jutottam általuk. Ráébresztettek ugyanis arra, hogy magam is irtózom a kövérségtől és az öregségtől, s megerősítették azt a gyanúmat, hogy vak vagyok, vagy legalább is, igen nagy baj van a látásommal.
(Részlet egy régi írásomból, mert mostanában a kutya se olvasta, pedig, jó. Ezért idézését hamarosan folytatom.)
Másnap nehezen keltünk fel. Tíz óra is elmúlt, mire kikászálódtunk, mert Icu közben megjárta az öt kilométert a boltig meg vissza, és a friss kifli illata kiráncigált az ágymelegből. Félrelöktem a lábammal a kihűlt forró vizes palackot, nyúltam a ruháim után, kapkodva öltöztem, közben dermedt lábujjaimmal az ágy alá keveredett ócska papucs után kotorásztam. Semmi sem változott tegnap óta. A rosszkedvem leválaszt, átjárhatatlan fal. Én mögötte, ők a túloldalom. Mégis mindent tisztán látok, tisztábban, mint máskor, pedig nem vagyok kiváncsi erre a tisztánlátásra, Isten látja a lelkem, aki persze nincs, csak a Dédi imáiban, hogy nem vagyok kiváncsi. Ha lehet ma még sötétebb van mint tegnap. Megint nem tudok olvasni egész nap. A rohadt életbe! Dédi ágyban maradt, a teáját kortyolgatta, a forró bögrén melengette kidudorodó erekkel párnázott törékeny kezét. A csontok finom szerkezete átütött az erek hálóján és az átlátszó pergamen bőrön. A vékony barna szövetből varrt főkötő félrecsúszott a fején, az álla alatt fityegett a két barna pántlika, ahogy a forró italt szürcsölte, és mondogatta: - De jó ez Icukám, jó forró! – Elég édes, Anya? – Éppen jó, kitűnő. – Vigyázz, ki ne lögyböld! – Mert Dédi kavargatta a teát, a bögre meg félre-félrebillent.
Milyen öreg, gondoltam iszonyodva. Pedig mindenki szépnek mondta. Kilencven éves és alig ráncos, nézd a bőrét, nézd! Más örülhetne, ha hatvan évesen ilyen arcbőre lenne! Mondja Anya, mit csinált vele? Krémezte sokat? A szeme meg olyan kék, akár a júniusi ég. A hófehér hajjal, mint a mesében a... Öreg. Bármelyik pillanatban meghalhat. Amikor napközben elbóbiskolt, félrebukott fejjel, nyitott szájjal aludt, viszolyogva-félve, egy jelre várva bámultam, egy apró életjelre. Volt egy kép róla, barna szépia fotográfia, még a fiatalkorából. Pontosabban róluk, mert ott állt mellette a Burger István Ede is. A műépítész. Furcsa kép volt. Egyáltalán nem olyan, mint a környékbeli parasztházak tisztaszobáiban a párokról készült, többnyire esküvői színezett fotográfiák. Az összeszorított szájat rózsaszínnel, a szőke tincseket sárgával kiszínezve... mind egyforma. A párok álltak vagy ültek, hol így, hol úgy, teljesen mindegy, két idegen, az összetartozás valódi jele nélkül, távolságtartó mereven, ahogyan illik. Még a fényképész biztatására egymáshoz billentett fejek sem vallottak másról, csak a megváltoztathatatlanról. De az ifjú Margit asszony a fiatal férjével... Nekiugrok a sublótnak, az alsó fiókot ráncigálom, ott lesz valahol a legalján a sárgult, foltozott ágynemű alatt, a régi levelek, képek, eldobhatatlan iratok feslett kartondobozában, összegumizva a többi poros kacattal, gyűrött-törötten, szamárfülekkel, a bubi meg a királynő.
A hátam mögött összenéznek: Nézd a lányt, mit csinál már megint! Icu legyint: Ugyan hagyd, úgyis hiába! Dédi grimaszol: bolond komédiásné! Mit keres? Icu hangtalanul: Tudom is én!
István Ede valahogy sokkal fiatalabbnak tűnik a húszas éveiben járó Margitnál, a hirtelenszőke tüskés frizurájával, mintha inkább az öccse volna kor szerint, de a valódi viszony kiolvasható a bensőséges pózból. Akkoriban az is szokatlan lehetett, hogy a fényképész félprofilból fotózott, s talán észre sem vette, hogy a képet a fiatalasszony csipkével borított dús keblei uralják. A keblek mögött az ifjú férj valódi dandy, a legelső bécsi divat szerinti kravátliban, hátulról öleli asszonykáját, ez persze nem látszik a mellképen, csak egymáshoz simuló közelség árulkodik a pózról. A műépítész diszkréten a távolba néz, de ettől a pompás mell méginkább a középpontba tolakszik. Hiába a szépia lágy barnája, jól látom, hogy az ő szeme is nagyon kék, éppen úgy, mint a birtokolt telt barna asszonykának. Arckifejezése a birtokos büszkeségéről árulkodik, de a pillantásában mégis van valami pimasz nemtörődömség is, valami sekélyes, mint a mindig a jelenben élő percembereknek. A barna fiatalasszony, az ondolált majdnem konttyal, engedékeny, olvadó, mosolytalanul is boldog. Legszívesebben figyelmeztetném: a kefehajú még nagy bánatot okoz neked. Jobb volna, ha nem volnál olyan biztos a dolgodban. Fordulj csak meg, nézz a szeme közé. Akkor meglátod, hogy aki az előbb a kezét gyengéden a melled alá tolta, már odébbállt. Már nem is gondol rád.
Hirtelen, mint akit rugó lökött ki, hátrafordultam, s közben megrántottam a lópokrócot, hogy reccsent, talán az akasztó szög is elgörbült. De majd a Gyuri felmászik, beüt egy újat... - Megállt az óra! Nem halljátok? – ordítottam. - A fenébe! Süketek vagytok?
De miért is vagyok dühös? Mert megrémültem, azért, és mert önkéntelenül el is árultam a riadalmamat. Hogy a szívem majd kiugrik a helyéből. De miért, de miért? Úgy szégyellem magam, mintha hirtelen feltárult volna a pucérságom. Gyakran álmodom effélét. Meztelen vagyok, a körülöttem lévők meg felöltözötten, csak én vagyok fedetlen egyedül, és semmit sem tehetek azért, hogy magamat befedjem. Nem sejtem, milyen odúból támadt rám az irracionális, félelem, hiszen nem történt semmi, csak megállt egy régi vekker.
Nyolc éves korom óta, mióta végre úgy döntöttek felőlem az égiek... Egy frászt az égiek, az anyám, meg az apám döntött úgy, hogy attól kezdve én is Icura leszek bízva, a nagyanyám meg elengedett, levetett magáról, mint egy nehezen viselt terhet. Biztosan sóhajtott, ott lesz a legjobb helyen, vidéki nyugalomban, biztonságban. Annyi bajom volt vele. Engedetlen, rossz lány. Szófogadatlan. Nehéz természet, Isten tudja, kitől örökölte. De az Icu mindig is imádta, egész éjjel ringatta, ha egész éjjel üvöltött, hiába mondtuk neki, tedd már le, csak rótta vele a szobát le és fel. Ő már csak ilyen. Mintha az anyjuk volna. Neki ugye sohase volt gyereke, akkor legalább itt vannak ezek, apjuk, anyjuk úgy se törődik velük. Icu örülni fog. A fiútól se válna meg, semmi pénzért. Hát hadd menjen a lány is. Legalább együtt lesznek a testvérek.
Az első boldog augusztusi éjjelen, amikor megtudtam, hogy nem kell többé visszamennem Pestre, szinte egész éjszaka az óra boldog ütéseit hallgattam. Csak nehezen aludtam el Icu ölében, magzatpózban, feldúlt boldogan. Azóta sohasem állt meg ez az ócskaság. Mindig, mindig hallottuk a tik-tak-ot, megbízhatóan, szorgalmasan, rendíthetetlenül. Persze, nem vettünk róla tudomást, ahogyan a lélegzetvételünkről sem. Egészen idáig.
Elviselhetetlen a csend. Rémisztő. Bele kellett kiabálni, valahogyan megtörni. – Biztos elfelejtettem felhúzni – rebegte Icu zavarodottan - , pedig úgy emlékszem... Félálomban én is hallottam, amikor Dédi, tegnap éppúgy, ahogyan minden áldott este, megkérdezte: - Felhúztad, Icukám? És Icu félálomban: - Persze, Anya... ébresztőre, fél hatra... Mert ez öröktől fogva így volt. Bármi is történt, születtek, haltak, megbetegedtek, gyógyultak, férjhez mentek, özvegyültek, az órát eleinte Dédi - akkoriban még Anyának szólították -, később Icu húzta fel. Még az ostrom idején is, az esti ima előtt közvetlenül, valaki mindig megragadta az órát, a jobb kezével a hátán lévő kis kallantyút tekergette, a ballal meg addig forgatta a tenyérbe simuló óratestet, míg a rugó érzékelhetően megfeszült, s akkor nem volt tennivaló többé, csak gyengéden letenni, s még egy alvás előtti utolsó pillantást vetni a múló idő őrére. Mégiscsak áldás az idő. Még a légiriadó idején az eszeveszett rohanásban sem feledkeztek el , többnyire Dédinek, azaz anyának, jutott eszébe. Állítólag az órát néhai férjétől, Burger Ede műépítésztől kapta hajdani boldogságuk idején, Triesztben. Akkor Ede még nem volt beteg... A város legelegánsabb óraüzletében vették, világmárka volt, de mit volt, ma is az. Nem késett az egy percet sem, mióta is? Még a kitelepítésben is helytállt. Amikor a Nagygyuriék olyan messzire, Besenyőtelektől harminc kilométerre, Jászapátira bicikliztek kukoricát törni... hajnalban kellett kelni, még sötétedéskor...
Mindannyian a vekkert bámultuk, elsárgult számlapján a két ívelt, mozdulatlan mutató, a csaknem olvashatatlanVegliafelirat körül a kalligrafikus számokat rozsdaszínű foltok torzítják, levakarhatatlan légypiszok a repedt üvegen. Egyszer leesett, de azután is ment tovább. Egészen mostanáig... Lélegzetfojtva füleltünk, még Gyuri is, s néhány másodperc múlva meghallottunk, akárha szú percegett volna, valami alig hallható, harákoló apró zajt, aztán újra, erősebben, egyre hangosabban, határozottabban: tik-tak, tik-tak.
Dédi tapsolni kezdett, Icu megkönnyebbülten sóhajtott: - Na, ugye, hogy felhúztam, mondtam én... Még sohasem felejtettem el. Csak akadozik. Öreg. Talán ki kéne tisztítani.
Megkönnyebbültünk kissé, mégis mint piszkos köd terjengett közöttünk valami kimondatlan, kimondhatatlanul baljós, nyúlós szomorúság. Dédi mondta ki először, hogy valahogy szabaduljon tőle: - Mi lesz veled, ha én is meghalok, Icukám? Icunak megvoltak a válaszai a mindennapos kérdésre, kész, remekbeszabott, jól átgondolt válaszai voltak, melyek mindegyike azt sugallta, mindannyian előbb halunk meg, mint te anya, mert ha valaki megérte a kilencvenet, annak többé a halál miatt nem kell aggódnia. Icu válaszai nemcsak Dédi szorongására hatottak gyógyírként, de a magunkéra is, arra az elnyomhatatlan szűkölő félelemre, hogy egy reggel hiába ébresztgetjük őt. Ezért megajánlottuk neki az örök életet. Egyszer megígértem Istennek, hogy hinni fogok benne, ha előbb halok meg, mint Icu és Dédi.
Hatvannégyben, pontosan tudom, hogy akkor, sehogyan sem akart kitavaszodni. A tél tartotta magát kíméletlen elszántsággal, és azzal fenyegetett, hogy sohasem lesz vége, megöl minden ellenszegülőt. Az orgonán ilyentájban már hízni kezdtek a rügyek, alatta a nedves fűben a hóvirágok sárgás ernyedtségben dőltek a barnult avarból kikandikáló fűszálak közé, és itt-ott ibolyák kékelltek, de most minden késik, téltépte kardigánját összehúzza magán a természet. Pedig a hónap végén Húsvét. Rebbenés nélkül bámulok kifelé, belekapaszkodok az ablak oldalán ernyedten csüngő bordó lópokrócba. Ezt esténként felakasztjuk a falból kiálló szögekre, a számtalan apró lyuk ellenére, melyeken át a beszűrődő fény jelzi a pirkadatot, véd a hideg ellen. Állítólag a nagyapámé volt, amikor Kecskeméten szolgált a lovasszázad élén. Vagyis a lovaké volt. Ereklye. - Ne tépd! - szól rám a nevelőanyám, aztán Dédi: - Nem hallod, mit mondott az Icu?
Nem válaszolok, csak kapaszkodom tovább, beszívom a pokróc pállott múltőrző szagát, keresem a lószagot, de az már elszállt, talán nem is volt sohasem. Máskor ilyentájt délelőttönként tolatás zaja veri a dermedtséget, füttyögetés, káromkodások, most didergő csend. Az állomáson semmi mozgás, a töltésen éppen ott áll a két bordó vagon, ahol tegnap. Vagyis mégsem. Mintha lebegnének az alattuk gomolygó, sűrűsödő ködben. Mindjárt elszabadulnak, felszállnak az égbe... mi meg itt maradunk.
Eleinte örültünk a szénszünetnek, mert ilyen se volt még, hogy márciusban szénszünet, de a napok óta tartó hideg ködben még az öcsémnek sem volt kedve kimenni, pedig máskor térdig érő hóból átázott-fagyott lábbal sem lehet becitálni sötétedésig. Túl sötét van, nem tudok olvasni, de Icu nem engedi felkapcsolni a villanyt. Kegyetlenség. Próbálkozom még, így és úgy tartom a könyvet, de összegabalyodnak, -folynak előttem a sorok. Tedd, már le, tönkre teszed a szemed egészen. Leteszem, mert, ha nem, még jobban fogok kancsalítani, s ez amúgy is szörnyű. De megoperáltatom, ha addig élek is. A Házi Erzsi is kancsal mégis milyen... A Házi! Hülyeség! Kit érdekel egy vén díva! Éppen ott akkor, az ablak előtt eszeltem ki a fokozatos szemromlást - mivel ez már tanulásomban gátol, és ki tudhatja a kimenetelét, ilyen fiatalon csak nem hagynak megvakulni! - ami miatt sürgősen el kell végezni azt a műtétet. Azt nem tagadhatják meg tőlem. Máskor küzdenék a villanykapcsolásért, most emiatt engedek: – Nagyon rosszul látok, tényleg, egyre rosszabbul. Le is teszem a könyvet. Még megvakulok egészen. Pedig nincs más örömöm, éjjel és nappal csak olvasnék, belebújnék azokba a kitalált világokba, azokról hiszem, tudom, hogy valódiak, nem úgy, mint amiben élünk. Minden egyébre szánt perc gyűlöletes, mert meglop, az életet veszi el tőlem, az igazi életet. Egyszer én is író leszek, én is kitalálok mindenféléket, s azokban én leszek a főszereplő. Vagy mégsem. Színésznő leszek, a legnagyobb színpadokon játszom, játszom, csak játszom, tapsolnak, ünnepelnek, hogy volt! bravó! - fentről nézem őket, meghajlok, kecsesen, mélyen, de sohase szállok le közéjük, soha, soha.- Sokat fogyaszt. Értsd meg. Majd estefelé bekapcsoljuk. Addig foglald el magad mással. Kicsi a nyugdíj. Ti is tudjátok. Az imafolyam megakad: - Szegény Icukám, te valóságos csodát teszel minden hónapban, nem is értem.... Ima folytatódik. - Szegény nagyanyátok most nem tud küldeni. Mióta nagyapátokat kiengedték, még nehezebb neki. Édes Istenem! Ketten szoronganak abban a csepp albérletben. Dédi felneszel: - Hol dolgozik most a Lajos? A Honvédelmi Minisztériumban? - Ugyan, Anya, dehogy! Tudod, hogy most kommunizmus van. Nagyon nehéz szegény Anicának. Persze, jó, hogy végre kiengedték a Lajost - teszi hozzá restelkedve. – Irattári segédmunkás. Képesek voltak benyomni abba a poros pincébe.
Csend. - Kapcsoljátok be a rádiót - akarom mondani, de aztán mégsem. Még Gyuri is alig neszez, pedig még mindig szerel a nagy asztalnál, mert ő mindig fabrikál, Icu a konyhaasztalnál, a Dédi meg csak motyog maga elé, hangtalanul, csak a szája formálja az ima szavait, talán nem is fontos, hogy mit mond, talán maga se érti, de mondja, pergeti, görgeti, vékony, megszokott szálába kapaszkodik. Amíg el nem fogy, ő meg nem hal. Imádkozz csak - gondolom, mert nem akarom, hogy meghalj. Egyikőtök se. S Icu főként ne, mert abba én is belehalnék, és akkor nekem, ugyebár végem lenne. A kibírhatatlan öcsém, hát ő sem. Még fiatal. A nálunk oly ritka csendet, nem akarom levetni. Valahogy jó ez így, illik az odakinti szürkeséghez, a reménytelenséghez. Ahhoz a keserű fájdalomhoz, ami bennem erjed, nem is tudom mitől, nagy-nagy kedvetlenség, és fájdalom. Reménytelen, valami kibírhatatlan. Tehetetlen vagyok. Megállt az óra.
A dolgok (általában) engednek nekem, rám nyílnak, felkínálják, odaadják magukat, leplezetlenül jelzik: hogy szükségük van rám, nélkülem valójában nem is léteznének. Mert nincs semmi, vagy csupán a SEMMI van, ha nincs, aki tudomásul venné a létezőt. Ami van, tőlünk, általunk van a végesben, attól, hogy mi (véges létezők) tudunk róluk. Ettől vagyunk cselekvő részesei a teremtésnek.
Ahány tudat, annyi valóság, annyi teremtés és újrateremtés, és annyi halál és végső megsemmisülés. Ami a végtelenben van/létezik, számunkra felfoghatatlan, hiába a filozófikus-tudományos játékok, elméletek, fikciók, ezen a véges elme mindig kicsorbul.
Ki tudhat a végtelenről, ki ismerheti? Az én válaszom nem a senki, hanem a végtelen létező. Ami végtelen csak a VÉGTELEN(tudat)TŐL VAN vagyis létezik. Én ezért (is) mondom: nem mi találtuk ki az Istent, csak azt, hogy milyen. És valljuk be, ez a lényeg, hogy milyen. Személytelen, akár a végtelen anyag/energia vagy személyes.
De igen, igazad van. Mégis mi (is) teremtjük, mert ahány tudat, annyiféle teremtés, annyiféle Isten. Az (enyém) engedékeny Isten végtelen humorral válaszol istenalkotásainkra. Máskor meg kegyetlenül(?). Erről nem veszek tudomást. Jónak mondom. Te vagy a szeretet – emlékeztetem, és biztosítom változatlan szeretetemről, arról, hogy tudom, velem örül, velem szenved.
Felismerem benne az énem részét, de a tőlem különböző ismeretlen/ismerős végtelent is. Ölembe veszem. Azt súgom neki: minden egy, te is tudod. Szóval én és te... Beszélgetünk, megbocsátunk egymásnak. – Tégy bele kakukkfüvet, még jobb lesz, meglátod... ezt súgja finom gőzeim fölött. S én intek: – Jaj, éppent erre gondoltam, te is tudod... Éjszakai félelmemben mindig őt hívom.
Gedei Viktória fotómontázsa
Gedei Viktória: Az arc 
Gedei Viktória: Szív-meg-szakadás fotómontázs 
